A humanista pszichológiáról
A személyközpontú, humanista pszichológiáról
Carl Rogers fejlesztette ki a személyközpontú pszichoterápiát, mely a terapeuta és a kliens terápiás kapcsolatán és a terapeuta a kliens problémamegoldó és önmegvalósító képességébe vetett hitén alapul. Rogers felismerte, hogy a terápiás kapcsolat minősége kulcsfontosságú a kliens "gyógyulásában", mivel ami a terápiás kapcsolatban gyógyít, az a terapeuta vagy pszichológus empátiája és az a készsége, hogy képes-e a másik személy feltétlen elfogadására és tiszteletére. Tehát a terápia csakis akkor eredményes, ha a terapeuta képes empatikus lenni és feltétlen tiszteletet érezni kliense iránt, és ezt az elfogadást a kliens folyamatosan érzékeli.„A kapcsolat minősége a terapeuta és a kliens között valójában a terapeuta spirituális, érzelmi, és egyedien jellegzetes viselkedéséről szól, amelyek, mint személyt meghatározzák. Arról szól, hogy vajon képes-e mély, jelentőségteljes kapcsolat kialakítására, tolerálni a személyeskedést, személyiségével biztonságos, szeretetteljes légkört teremteni". (saját fordítás) (Peggy Natiello) Következésképpen a „terápia alapvető eszköze, a terapeuta személyisége". (saját fodítás) (Tony Merry)
A humanisztikus pszichológia kialakulása és jellemzői
Szociológiai nézőpontból a humanisztikus pszichológia felbukkanása a virágzó nyugati fejlett ipari társadalmak egy olyan korszakához kapcsolható (1950-es évek), amely ösztönözte az egyéni alkotókészség és szabadság kifejezését. A humanisztikus pszichológiai irányzat elkötelezett híve volt és létrejöttével elősegítette a társadalmi egyenlőséget, tiszteletben tartotta az emberek sokféleséget, hagsúlyt fektetett a hitelességre, igazmondásra, a toleranciára, mérsékelte a rendszeres és módszeres hátrányos megkülönböztetést, úgymint a rasszizmust, szexizmust vagy az életkor jelentette hátrányokat.
A humanisztikus pszichológusok úgy gondolták, hogy az emberi viselkedést nem lehet szigorúan tudományos alapokra helyezve magyarázni, mert ez a magyarázat mechanisztikus, passzív és befejezetlen. Carl Rogers meg volt győződve, hogy sem a behaviourizmus, sem a pszichoanalízis nem képes hitelesen igazolni az emberi tapasztalás kulcsfontosságú problémáit és gondjait. A humanisztikus, ezen belül a személyközpontú pszichológia személyiségképe megkülönböztetően pozitív volt, a behaviourizmus lélektelen és a pszichoanalízis determinisztikus, sorsszerű, változtathatatlan emberképe után. Az embert, mint egészet tanulmányozta, és úgy tekintett rá, mint kreatív, tudatos, aktív lényre, figyelembe véve környezete személyiségére gyakorolt hatását is.
A humanisztikus pszichológia filozófiai alapja
Az európiai filozófiai hagyományokra támaszkodva, a humanisztikus pszichológia a fenomenológát és egzisztencializmust alkalmazza, mint elméletük alapjául szolgáló filozófiai megközelítést, hogy megértse és magyarázza az emberi viselkedést. A fenomenológia, mint az egzisztencialista filozófia módszere azt a nézőpontot képviseli, hogy úgy kell feltárni és leírni a dolgokat, ahogyan azt az egyes személy, individuum megtapasztalja, és ezt az egyénenként eltérő tapasztalást érvényes tudásként, és igazságként kell elfogadni. Az egzisztencializmus, mint az egyéni lét problémáinak filozófiai magyarázata, az individuumot helyezi a érdeklődésének középpontjába. „Központi gondolata: az embernek meg kell szabadulnia az öncsalás, hamis hit formáitól: az ideológiáktól, hagyományoktól, beidegződésektől, és önmagává kell lennie" (Magyar Katolikus Lexikon). A személyiség „árnyoldalá“-val való bátor szembenézésre és annak elfogadására ösztönöz, azért, hogy az egyén eljusson önmaga elfogadásához. Az egzisztencialista filozófia szerint az embernek „szembesülnie kell öntörvényűségével, magányával, semmisségével, és éppen a semmi alapján kell megalapoznia cselekvését" (Magyar Katolikus Lexikon), vagyis az ember önmagában bízva, önállóan, szabadon képes a változásra, jobbávállásra, felfedezve a benne rejlő potenciált, és értelmet adni életének. A humanisztikus pszichológusok azt vizsgálják, hogy az egyének hogyan értelmezik tapasztalataikat, és milyen jelentéssel ruházzák fel azokat, hogyan alkotnak véleményt magukról és a másik emberről, és egyáltalán mit jelent embernek lenni. Hiszik, hogy az ember alapvetően szabad és képes cselekedeteiért bizonyos határokon belül felelősséget vállalni, feltételezve az ember, mint individuum szabadságának meglétét, mint létezésének a választásai által való kifejeződését és meghatározottságát.
Mivel a humanisztikus pszichológiában a terápiás kapcsolat megléte a kliens pozitív személyiségváltozásának alapvető feltétele, így a hangsúly a pszichológus empatikus készségére, a másik ember iránt érzett feltétlen tisztelet kifejezésének képességére, és viselkedésének hitelességére helyeződik, mint a hatékony terápia alapvető feltételeire. A pszichológus empátiája, viselkedésének integráltsága, és a kliens iránt érzett feltétlen tisztelete lehetővé teszi az egyén szubjektív tapasztalatainak, érzéseinek és a benne rejlő rejtett képességek feltárását, ezzel elősegítve önmegvalósítását, hogy azzá váljon, aki. A humanisztikus pszichológusok, terapeuták úgy tekintenek a személyre, mint szabad és cselekvő emberre, bízva veleszületett képességében a jobbá válásra. Úgy gondolják, hogy a személy jobbá válásának folyamata még akkor is jelen van, amikor a személyiség fejlődése megreked vagy negatív irányt vesz. Ez a fenomenológiai és egzisztencialista filozófiai nézőpont biztosított alapot Rogers az emberi természetről és viselkedésről alkotott elméletének.
Carl Rogers emberképe
Rogers, a rousseaue-i hagyományt folytatván, meg volt győződve arról, hogy az ember alapvetően jó. Habár ezt a túlzottan optimista nézőpontját gyakran kritizálják a freudi pszichoanalitikusok, pszichiáterek, teológusok, valójában az ember természetéről alkotott elmélete alapvetően és forradalmian új, és tagadhatatlanul sokkal derülátóbb annál a képnél, mint amit a nyugati kultúra az emberről festett az Ószövetségtől Freudig, úgy tekintve a személyre, mint a rosszindulat és gonoszság megtestesítőjére.
Rogers emberről alkotott képe azon a tapasztalaton alapul, amit pszichológusként, klienseit megfigyelve szerzett, akik az általa kifejlesztett feltétlen tiszteleten, empátián alapuló terápiás kapcsolatban szabadon választhatták, hogy azzá váljanak, akik lenni akarnak. Rogers úgy gondolta, hogy az ilyen terápiás kapcsolatban a kliens képes kifejezni és megmutatni önmagát, felvállalva negatív érzéseit, furcsa impulzusait és bizarr vágyait. Ellentétben a behaviourizmussal, ő nem úgy tapasztalta meg az embert, mint akinek szüksége van egy másik személy útmutatására, vagy hogy bármilyenné, bárkivé lehetne formálni. Nem találta az embert sem tökéletes lénynek, de áldozatnak sem, mint ahogyan azt Rousseau gondolta, aki szerint az ember tisztának és ártatlannak születik, és kizárólag a társadalom és környezete hatására válik gonosszá.
Rogers felfedezte az ember olyan jellemzőit, mint „pozitív gondolkodás, változásra való képesség, hatékonyság, realizmus, megbízhatóság“, melyeket az ember veleszületett, fajspecifikus tulajdonságainak tartott. Nem tapasztalta meg az embert veleszületetten gonosznak, nem hitte, mint Freud, hogy az ember kiszolgáltatott és védtelen tudatalattijának romboló és ártalmas erejével szemben, amit ezért állandó kontroll alatt kell tartania. Rogers úgy gondolta, hogy az ember nem lehet, ugyanúgy mint az oroszlán azért gonosz, mert vérengző a természete. Úgy vélte, hogy a terápiás kapcsolatban a terapeuta emberi természetről alkotott véleménye alapvetően meghatározza a terápia kimenetelét. Ezért a pszichológusi munka elengedhetetlen feltétele, hogy a terapeuta saját tapasztalataira alapozva kialakítsa az ember természetéről alkotott véleményét.
A rogers-i „én-elmélet“
Rogers másik jelentős hozzájárulása az emberi természet és viselkedés megértéséhez én-elméletének kidolgozása. Elméletének célja a személyiség, a személyiség változását előidéző tényezők, valamint a személyiség fejlődésében bekövetkezett rendellenességek kialakulása, és azok okainak feltárása, megértése. Rogers én-elmélete nemcsak alapvető magyarázattal szolgál a lelki diszharmónia és érzelmi zavar megértéséhez, hanem tisztázza a „fölöttes-én“ és az „ön-megvalósítás“ szerepét a személyiség működésében. Rogers szerint az „én“ az ön-reflekció, önértékelés és a társas együttműködés, kölcsönhatás, véleménynyilvánítás eredményeként alakul ki. Az emberek viselkedése nagymértékben tükrözi azt, ahogyan az emberek önmagukról és környezetükről éreznek. Én-elmélete szerint amikor egy személy nem fogadja el önmagát, akkor tagadni kezdi negatív tulajdonságait és elfojtani rossz érzéseit, amelyek lelki disszonanciát vagy érzelmi labilitást eredményeznek. Miért nem szeretjük magunkat és miért próbáljuk tagadni érzéseinket és tulajdonságainkat?
Rogers úgy gondolja, hogy az emberi viselkedést két alapvető ösztön motiválja: az egyik velünk született késztetésünk, hogy azzá váljunk, akik vagyunk, kibontakoztatva bennünk rejlő képességeinket, a viselkedésünk másik kulcsfontosságú mozgatója, a szeretet és a tisztelet iránti vágyunk. Ezek az alapvető motivációk függetlenek a biológiai túlélést jelentő szükségletektől, amelyeket a szintén humanisztikus pszichológus, A. Maslow összefoglalt az emberi szükséglet piramisában.
A gyermek alapvető szükséglete az, hogy biztonságban érezze magát, szülei, gondozói értékesnek találják és szeressék. Amikor a szülők és gondozók szeretete feltétel nélküli, a gyermek felszabadult, nem szorongó, mivel úgy viselkedik, ahogyan azt belső ösztöne diktálja, és íly módon megtanulja szeretni és elfogadni magát azért, aki, bízva önmagában. Az életünkben fontos szerepet betöltött felnőttek szeretete azonban nem mindig és nem minden feltétel nélküli, hiszen elvárásaik vannak és feltételeket szabnak. Amikor a gyermek viselkedése nem felel meg elvárásainak, a szülő, gondozó vagy nevelő követelményeket támaszt, szeretetét feltételhez kötve, azért, hogy a gyermek megtanuljon úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják tőle. A gyermek, hogy szeretetet kapjon, megfeledkezve belső természetes késztetéseiről úgy kezd viselkedni, ahogyan környezete elvárja. Mivel viselkedését teljes egészében a megfelelés kényszere motiválja, fokozatosan áldozatává válik a környezete támasztotta feltételeknek.
A rogers-i személyközpontú fejlődéspszichológia, kihagyva a fejlődési szakaszokat, a környezet, azaz a család, iskola és társadalom elvárásai és a gyermek veleszületett, természetes késztetéseinek a dialektikáját alapul véve magyarázza a személyiség fejlődését, a személyiségben változást előidéző tényezőket, valamint a személyiség fejlődésében bekövetkezett rendellenességek kialakulását. Rogers elméletének célja megértetni a klienssel lelki diszharmóniájának és érzelmi kiegyensúlyozatlanságának okait, továbbá azt, hogy ez a jelenbeli érzése, viselkedése hogyan és miért kapcsolódik múltbeli tapasztalataihoz. A jelen és a múltbeli tapasztalatok közötti összefüggés megértése fontos, mivel a gyermekkorban szerzett tapasztalatokról azt feltételezik, hogy beépülve a személyiségbe, annak egy részét képezhetik, úgy mint belsővé vált értékrend vagy önértékelés.
Rogers elmélete világos és egyszerű magyarázatot ad az a önbizalomhiány okaira és a hatékony döntéshozatal képességének hiányára. A személyiségfejlődésben a feltételes szeretet és a környezet elvárásai folyamatosan alakítják, formálják az egyén viselkedését és személyiséget. Az egyén azért, hogy szeressék és elfogadják, fokozatosan feladja azt a vele született késztetését, hogy azzá váljon, aki, vagyis ezzel háttérbe szorítva személyiségének igazi valóját kifejező „én“-jét, és környezete elvárásaira adott válaszként kialakítja „ideális én“-jét. Minél nagyobb az eltérés a személy valódi és ideális énje között, annál nagyobb fokú az egyén neurózisa, azaz szorongása és az ezzel járó funkcionális mentális zavar. A személyközpontú elmélet és az ezen alapuló terápia alapvető célja az, hogy az egyén megértse problémáinak eredetét, és az egészséges önértékelés és önbizalom elérése érdekében megismerje, valamint kibontakoztassa igazi valóját és ezáltal elfogadja önmagát. A lelkileg egészséges személy egyéniségét elfogadó és motiváló, ösztönző környezetben él, ahol reális önismeretre tehet szert, megtapasztalva személyiségének erőforrásait, előnyös és hátrányos tulajdonságait. A reális önismeret, önmegértés nemcsak véget vethet a környezet negatívan befolyásoló hatásának, de megakadályozhatja a hasonlóan ártalmas irreális tervek vagy vágyak kialakulását, melyek szintén lelki problémákhoz vezethetnek.
Rogers „teljesen funkcionáló" emberképe
Rogers az emberről alkotott elméletének másik fontos része a „teljesen funkcionáló ember“ képe. A teljesen funkcionáló ember ideája Rogers és Maslow kísérlete arra, hogy megalkossák a humanisztikus pszichológia által elgondolt ember modelljét, amely alapjaiban eltért mind a pszichodinamikus konfliktus modell (mely szerint a személyiséget három nagy központi erő formálja, illetve ezek alkotják magát a személyiséget, nevezetesen a tudattalan, az én és a felettes én, melyek dinamikus kapcsolata és működése határozza meg alapvetően az ember cselekvését) és a behaviourisztikus megoldástkereső modelltől (feltételezve, hogy a viselkedést a környezet határozza meg, a kondicionálást helyezi közzéppontba, azt vizsgálva, hogy az ingerek és a viselkedést megerősítő jutalmak változtatásával, hogyan tudják befolásolni a viselkedést). Rogers-i és a maslow-i emberkép úgy tekintett az emberre, mint kreatív és spirituális lényre, aki képes változni és változtatni, akit önismeret, önelfogadás, nyitottság az új dolgokra, önbizalom, tudatosság, nyitottság a kritikára, harmónia és függetlenség jellemez. Rogers bízott az ember veleszületett problémamegoldó képességében, hitte hogy képes változni, hátrahagyni rossz beidegződéseit és viselkedésbeli problémáit, és lelkileg kiegyensúlyozott személlyé válván, kibontakoztatni benne rejlő képességeit. Mivel a személyközpontú terápia célja a személyiség kiteljesítése, a terápiás kapcsolatban a pszichológust, terapeutát egy filozófiailag meghatározott humanista viselkedésmódnak kell jellemzi, mely hangsúlyozza és hiszi, hogy az ember képes kibontakoztatni a benne rejlő egyedi potenciált, képességeket. Az önmegvalósítás „self-actualisation“ a humanisztikus pszichológia szerint „velünk született készséget jelent, amely arra ösztönöz, hogy kifejlesszük az összes velünk született képességünket, oly módon, hogy szolgáljuk vele, azaz fenntartsuk és jobbátegyük létezésünket" (Tony Merry, saját fordítás). Rogers meg volt győződve arról, hogy az embernek ez az ön-megvalósító képessége mindig jelen van, még akkor is, amikor a fejlődési folyamat valami miatt megsérült vagy elakadt vagy amikor a környezet feltételei miatt a személy cselekvésképtelenné, akadályozottá válik. Ez a feltételezés szigorúan elutasítja a terapeuta hatalmi és szaktekintély szerepét. Először is, mivel a személyközpontú terápia az egzisztencializmuson, mint filozófián és a fenomenológián, mint módszeren alapul. A fenomenológia kihangsúlyozva az emberek egyedi mivoltát az individuum egyéni tapasztalatait vizsgálja, amit igaznak fogad el. Tehát kizárt, hogy a terapeuta szakértője legyen a kliens problémáinak, mivel mi emberek mindannyian egyedi személyiségek vagyunk, egyéni problémákkal. Másodsorban, senki más, kizárólag a kliens ismeri önmagát, csakis ő tudja, hogy mi a jó számára. A terapeutának az a feladata, hogy bízva a másik problémamegoldó képességében, visszatükrözze annak szubjektív világát, segítve őt felfedezni rejtett képességeit és visszanyerni elvesztett önbizalmát ahelyett, hogy gyógyítaná vagy tanácsot adna arra vonatkozólag, hogy hogyan gyógyuljon meg.
Tehát Rogers alapvető gondolata, amely a kiindulópontját képezi személyközpontú terápia elméletének, a terapeuta elengedhetetlen és rendíthetetlen bizalma a kliens képességében a pozitív változásra és személyiségének kibontakoztatására. Rogers hitte, hogy minden élő organizmus beleértve az embert is rendelkezik azzal az alapvető képességgel, hogy valóra váltsa veleszületett potenciálját. Egy gyermekkori emlékével szemléltette ezt az alapvető ösztönt. A szülei a téli burgonyakészletet a pincében, ládákban tárolták. Rogers megfigyelte, mégha a láda távol is volt a valamilyen fényforrást jelentő pici kis pinceablaktól, az eldugott sarokban a burgonya, a szerencsétlen körülmények ellenére is, csírázni kezdett, törékeny hajtást növesztve, amely „esetlenül“ törekedett a fény felé. Rogers a burgonyának ezeket a „suta“ próbálkozásait a növekedésre, hogy kibontakoztassa létének lényegét, azokhoz a kliensekhez hasonlította, akik még hátrányos életkörülmények ellenére is, és szerencsétlen tapasztalatoktól terhesen is, képesek folytatni és törekedni a jobbá válásra. Úgy gondolta, hogy az embernek ebben az önmegvalósító képességében bízni lehet, és az ember jobbá válása tehát magán a terápiás kapcsolaton és a terapeután múlik.
Miért meghatározó és alapvető jelentőségű a terápiás kapcsolat?
Következésképpen a terápiás kapcsolat szigorú elvárásokat támaszt a terapeutával, pszichológussal szemben. Először is személyiségének a másik iránt érzett empátián és a feltétlen tiszteleten keresztül őszintén tükröznie kell a fent említett humanista filozófiát és az ezen alapuló értékrendet. Másodszor, a terapeutának tudatában kell lennie összes érzelmi és gondolati tapasztalatának, azaz ismernie kell a saját korlátait, félelmeit és előítéleteit, és bátran szembenézve velük elfogadni önmagát annak, aki, se nem jobbnak, se nem rosszabbnak, tehát személyiségében nincs helye tagadásnak vagy elfojtásnak, amely következtében énje és viselkedése hiteles.
Tehát a személyközpontú pszichológus hiszi, hogy az ember bármikor képes változni, és szembenézni félelmeivel, nehézségeivel, és elfogadva önmagát, értelmet adni életének. Úgy tekint az egyénre, mint különleges és pozitív tulajdoságok hordozójára, aki méltóságteljes, tapasztalt, egyedi és megismételhetetlen, szabad és képes döntésekre, választásokra. A személyközpontú, humanista irányzat ellentétben a behaviorizmussal és a pszichoanalízissel derülátóan tekint az emberi természetre, hangsúlyozván annak kiválóságát, bízva az ember személyes erőforrásaiban, melyek lehetővé teszik számára, hogy felülkerekedjen nehézségein és önnön korlátain, hogy jobbá válhasson és kibontakoztassa a csak rá jellemző benne rejlő egyedi képességeit. Következésképpen inkább a jelenre összpontosít, mivel elutasítja a negatív múltbéli, különösképpen a gyermekkori tapasztalatoknak a személyiségre gyakorolt végzetszerű, determinisztikus hatását, ezzel esélyt adva az egyénnek az önmegvalósításra. A humanista és ezen belül a személyiségközpontú irányzat a terápiás kapcsolat minőségének a fontosságát hangsúlyozza, és ebből következően a pszichológus személyének központi szerepét.
Mindenfajta emberi létezés emberi kapcsolaton alapul. Az életünk kezdetén csak a többiekkel együtt tudunk létezni (értem ez alatt a szüleinket vagy gondozóinkat), és csakis egy meghatározott életkor után vagyunk képesek kialakítani személyiségüket és önállósodni.
Mivel az emberek élete alapvetően és szükségszerűen egymásba fonódik, az emberi létezés csakis emberi kapcsolatok által tartható fent. „Mi a közös egy romantikus kapcsolatban, egy sikeres üzletben, és a világbékéért való harcban? Minden igaz kapcsolat alapja az őszinte párbeszéd és együttműködés – őszinteség a szerelmesek, az üzlettársak, a versenyzők, a csoportok és országok között elengedhetetlen feltétel. Az emberi kapcsolat többet jelent, mint az elismerés vagy eredményesség, többet jelent, mint rossznak vagy jónak lenni, több annál, mint aminek birtokában vagyunk, Martin Buber szerint az emberi kapcsolatok jelentik a legfontosabb dolgot az életben.” (Margaret Wakeley) Tehát az emberi létezést legfőképpen az emberi kapcsolatok határozzák meg, döntően befolyásolva önértékelésünket, formálván személyiségünket, a nyelven, mint társadalmilag kialakított közegen keresztül, mivel a nyelv jelenti emberi mivoltunk: gondolkodásunk és beszédünk alapját, ennélfogva énünk meghatározóját.
Ebből következően személyiségünk ugyanúgy mint a nyelv, konstrukció, amely egy egyedi, szociálisan meghatározott nyelvi közeg eredménye. Mivel kapcsolataink által meghatározhatóak vagyunk emiatt állandó változásban is, ugyanis potenciálisan lehetőségünk van mindig újabb és újabb emberi kapcsolatok kialakítására. Folytonosan együttműködünk embertársainkkal és életünk során emberi kapcsolataink sorozata befolyásolja személyiségünket, önértékelésünket, vagyis elsődlegesen ezen kapcsolatok hatására válunk azzá a személlyé, akik vagyunk, és hasonlóképpen ezek okozzák a legtöbb nehézséget és szenvedést életünkben. Mint ahogyan azt Sartre kifejezte a Zárt tárgyalás című drámájában „a pokol a többiek“. Különös módon még akkor is, ha az emberi kapcsolataink problémák sorozatát idézték is elő, emberi kapcsolat által remélünk gyógyulást.
Az elmúlt ötven évben a filozófusok, pszichológusok és pszichoterapeuták tudatára ébredtek a terápiás kapcsolatban rejlő gyógyító erőnek. Észrevették, hogy a terápiás kapcsolat minősége kulcsfontosságú mutató, mely megjósolja, kiszámíthatóvá teszi a terápia kimenetét. Két személy kölcsönös, egyenlő, aktív együttműködése természeténél fogva gazdagítja mindkét fél személyiségét, és ebben az értelemben beszélhetünk a terápiás kapcsolat gyógyító voltáról. Mivel a terápia eredménye a terápiás kapcsolat erősségén és minőségén nyugszik, ezért elengedhetetlen, hogy a terapeuta azonos hullámhosszon legyen kliensével, megbízható, őszinte, és segítőkész, mivel csakis egy bizalmi alapokon nyugvó, mély emberi kapcsolat képes alapvető változásokat előidézni a másik személyiségében. Bizonyítottan a terápiás kapcsolat minősége három tényezőtől függ: a terapeuta empátiájától, a kapcsolat alapjául szolgáló bizalomtól, vagyis a jobbá válásba vagy változásba vetett hittől, és a kölcsönös elfogadás erősségétől, intenzitásától.
Empátia (együttérzés)
Rogers szerint a terápia sikere se nem valamiféle elméleten, sem valamilyen technikán vagy módszeren múlik, hanem ami számít az az „agape“ (kedvesség, együttérzés), amit a terapeuta egész személyisége kifejez és kommunikál a kliens felé. A legújabb kutatások szerint a terápiás kapcsolat egyik alapvető eleme az empátia. A pszichológus felfüggesztve önnön szubjektivitását a kliens érzelmi és gondolati világára és annak megértésére összpontosít. Egyes pszichológusok úgy gondolják, hogy az empátia és az azon alapuló megértés, a kliens hallgatásában és a rá való figyelemösszpontosításban rejlik. Tehát az empátia nem más mint a másik történetének a meghallgatása, és a terapeuta arra való reagálása, reflektálása abból a célból, hogy megértse a kliens saját világról alkotott véleményét és a hozzákapcsolódó érzéseit. A kliens történetének hallgatása feltételezi a pszichológus érzékenységét, a kliens iránti érdeklődését, kitűnő emlékező képességét és gyors reagáló és problémamagoldó képességét, hogy az adott szituációt a legmegfelelőbben használja fel a kliens számára, és mindeközben a terapeuta személyiségének őszinte elfogadást, megértést és tiszteletet kell sugároznia. A terapeuta ítélkezés nélkül kell, hogy hallgassa a másik történetét, és ne próbálja azt értelmezni, vagy a történetből következtetéseket levonni, csak úgy próbálja látni az eseményeket, ahogyan azt a kliens látja, azonosulván a kliens érzéseivel, ugyanis csak egy empatikus, nem-ítélkező megértése a másiknak eredményezhet egy őszinteségen, bizalmon alapuló terápiás kapcsolatot. Az empátia egy képzeletbeli utazást jelent egy másik személy szubjektív világában, ahol a kliens tapasztalatainak megértése a kliens nézőpontjából történik, anélkül, hogy a pszichológus ítélkezne, sajnálná vagy megrémülne a tapasztalatok, élmények hallatán és így kialakult negatív érzései akadályoznák a kliens tapasztalatainak megértését. Az őszinte azonosulásnak pozitív hatása van a kliens önértékelésére, felismertetve személyiségének értékességét, szerethetőségét.
Tehát a kliens érzéseinek, tapasztalatainak, élményeinek és történetének megértése, nem terápiás módszert vagy stratégiát jelent, amelyet abból a célból alkalmazunk, hogy egy azonnali terápiás kapcsolat alakuljon ki, vagy, hogy adatokat szerezzünk. A terápiás kapcsolat kialakítása inkább egy megbízhatóságon, gondoskodáson, érzékenységen alapuló tudatos elkötelezettségen alapul, amely célja, hogy szeretetteljes és tiszteletteljes módon felfedezze a kliens szubjektív világát. Az empátiás megértés nem kérdez, nem szab irányt, hanem hagyja, hogy a kliens maga fedezze fel, mi történik számára itt és most, mivel a kliens történetének ismertetése közben lehet, hogy újraéli a tapasztalatait, ismét átélve a fájdalmas érzéseket, amelyek akadályt gördítettek személyiségfejlődésének útjába, eltorzítva énképét. A terapeutának bíznia kell a kliensben, hogy képes megoldani problémáit, és magában a terápiás folyamatban is, hogy majd a kliens története új jelentést kap, vagyis egy teljesen új szemszögből történik majd a tapasztalat vagy élmény értelmezése, segítve ezzel a klienst felülemelkedni problémáin, véget vetve gondolatai körforgásának. Rogers úgy gondolja, hogy a terapeuta empátiája által, lehetőség nyílik egy új prespektíva feltárására és megmutására, amely nézőpontról a kliensnek még nincs tudomása. Ilyen módon az empatikus megértés legfontosabb elemévé a kliens tapasztalatának és érzéseinek percről percre történő nagyon alapos és pontos reflektálása, visszamondása válik, és az a terapeuta, aki nagy érzékenységgel kapcsolódik a klienséhez, nemcsak gondolkodásában, hanem érzéseiben is azonosulva vele, empátiájával erősítheti a kliens önbizalmát, önértékelését, feloldva elidegenedettségének érzését.
A kliens feltétel nélküli elfogadása
Rogers feltételezte, hogy a terápiás kapcsolatban két személy pszichológiai kapcsolatban áll, az egyikük a kliens, szorongó, sebezhető, ezzel szemben a terapeuta viselkedése hiteles és integrált, és feltehetőleg feltétlen elfogadást érez a kliens iránt, megértve annak szubjektív világát, és megpróbálva azt kommunikálni a kliens felé. A terápiás kapcsolat létrejöttének alapfeltétele a terapeuta kliens iránt érzett empatikus megértése és a feltétel nélküli elfogadása, és ezeknek a kliens által való megtapasztalása. A feltétel nélküli elfogadás, a gyermekét feltétlen szerető anyai elfogadáshoz hasonlóan, elvárások nélküli pozitív érzelmeket közvetít, kizár minden ellentmondást nem tűrő, parancsoló viselkedést, és ugyanúgy mint az anya a gyermekét, a terapeuta is olyannak fogadja el a klienst, mint amilyen. Tehát a terápiás kapcsolatban, hogy a terapeuta képes legyen elfogadni a klienst a maga egyediségében és valóságában, fel kell függesztenie a klienssel szembeni előítéleteit, elvárásait, mivel csakis ez a teljes elfogadása hozhat pozitív változást a kliens személyiségében, és ez a változás mint a kliens önelfogadása jelenik meg. Rogers úgy gondolja, hogy a terápia sikere a terapeuta személyén múlik, vagyis azon, hogy vajon képes-e a kliens feltétlen elfogadására.
Az ilyen elfogadás szabaddá tesz, mert az ilyen szeretet elűzi a félelmet. Amikor egy személy megtapasztalja személyiségének, a másik személy által való feltétlen elfogadását, azaz amikor a másik olyannak fogadja el őt, amilyen, se nem jobbnak, se nem rosszabbnak, ennek gyógyító ereje van. Amikor a személy megtapasztalja egyediségének, megismételhetetlen emberi mivoltának csodáját, olyanná válik, mint a gyermek. Gátlásainak gúzsbakötő bilincsei lehullanak, szívét a nyugalom és béke harmóniája tölti be, szabaddá válva megtapasztalhatja önnön létezését: érezni kezdi a testét, annak részeit, egészen eljutva testét alkotó sejtekhez, felfedezve a belső végtelen határtalan varázslatát. Az életét nyomorító külső hatalom belsővé vált, legyőzhetetlen erőforrásá, energiává alakulva, hittel és békével töltve el szívét. Úgy érzi, misztériumot él át, és varázslás tudójává válva, birtokába jutott a titoknak, elméje megvilágosodott és élete értelmet nyert. A múlt uralmának nincs többé hatalma felette. Szabaddá vált, mert ettől a perctől kezdve szereti önmagát, azt a személyt, aki hibázni szokott és hibázhat: aki néha szétszórt, rosszul dönt, fél és szorong, aki szomorú, aki néha hallgat, amikor beszélni kellene és beszél, amikor hallgatni kellene, tehát ember és nem tökéletes. Megtanulja, hogy többé nincsenek „kellett volna“-k az életében, mert a múltat már nem lehet megváltoztatni. Mindig előretekint, felelősséget vállalva önmagáért és életéért és az időért, amivel gazdálkodnia kell. Már nem fél szembenézni önmagával, mert elfogadva önmagát, ellenség helyett önmaga legjobb barátjává vált. Már nem bünteti önmagát, már nem menekül a drog vagy az alkohol mámorába, csak azért, hogy feledje az elidegenedés okozta fagyos magányt, és megszabaduljon nyomorító önvádjától. Kilép gondolatainak körkörös forgásából, felülemelkedve a mindennapok taposómalmán, és mint anyja a gyermekét megdicséri magát azért aki, megértvén, hogy kizárólag „rossz ember vagy jó ember“ nem létezik. Az emberi természet jóból és rosszból van összegyúrva, ami fontos és számít, szembenézni ezzel a ténnyel, felelősséget vállalva önmagunkért és tetteinkért. Azonban éppen ez az önelfogadás és felelősségvállalás a legnehezebb.
Adorno szerint a „világ azt akarja, hogy becsapják“, vagyis az ember inkább választja a biztonságot jelentő hamis értékrendet, minthogy szembesüljön az igazsággal, azzal, hogy ki is ő valójában. Feuchtwagner történetében (Odysseus and the Swine) a disznó visszautasítja, hogy újra ember legyen, mert utálja a döntéshelyzetek okozta aggodalmaskodást és a döntéssel együttjáró felelősséget, hiszen biztonságosabb engedelmeskedni és hagyni, hogy mások döntsenek helyettünk, mint felvállalva egyéniségünket, konfliktushelyzetekkel szembesülni. A belső erő azonban tartást kölcsönöz és önelfogadást, szeretetet. Az önmegismerés fájdalmas folyamata pedig a többi ember iránt érzett megértéssel tölt el. Annak belátása, hogy a harag és a gyűlölet csak gúzsba kötni képes, ezzel megfosztva az embert a szabadságától, könnyűvé teszi a megbocsájtást.
A terapeuta empátiája és feltétlen elfogadása nélkül nincs terápia. Ezért nagyon fontos, hogy a kliens megtalálja a számára legmegfelelőbb terapeutát, mert csakis az őt őszintén elfogadó pszichológus, terapeuta által lehetséges számára a változás és jobbá válás.
A hatékony terápiás kapcsolat kölcsönösséget igényel, vagyis feltételezi a terapeuta hajlandóságát és készségét egy őszinte párbeszéd kialakítására a klienssel. Párbeszédükben nemcsak a kliens számára válik valami új nyilvánvalóvá személyiségéről, hanem ugyanakkor kapcsolatuk a terapeuta személyiségét is formálja. A kötődés, bizalom kialakulása a gyógyító terápiás kapcsolat nélkülözhetetlen alapja. Az azonos hullámhossz, ráhangolódás a másik személyére lehetővé teszi a terapeuta számára a másik érzelmi világának és gondolkodásmódjának megértését és annak elfogadását. Tehát a másik pozitív irányú változásának titka, amely a terápia célja, a feltétel nélküli elfogadásban van, és a terápia csak akkor sikeres, ha a kliens megtapasztalja a pszichológus őszinte feltétel nélküli elfogadását, amely feltételezi a pszichológus önismeretét, azaz a pszichológus hitelességét.
Miért fontos a pszichológus önismerete, őszintesége, hitelessége a terápiás kapcsolatban?
A pszichológus hitelessége önismeretén alapul, azon a képességén, amikor szembe tud nézni önnön korlátaival és elfogadni önmagát, annak, aki, vállalja gondolatait, érzéseit, nem rejtegetve azokat a kliens előtt. Mivel testtartása, tekintete és arckifejezése híven tükrözi belső értékeit, így a terapeuta önismerete nélkül nem létezik sikeres terápia. A terápia egyik alapvető pillére a terapeuta őszintesége és hitelessége, mivel ez a felelősségteljes egyenesség és becsületesség válthatja ki a kliens feltétlen bizalmát és szándékát, hogy megossza a terapeutával problémáját. A terápiás kapcsolatban mind a terapeuta és a kliens egyaránt megtapasztalhatja a másik öntudatlanul adott reakcióit, melyek ha megértésre találnak, mélyítve kapcsolatukat, neuropszichológia által bizonyítottan elősegíthetik a kliens gyógyulását. Azonban nemcsak a terapeuta érzékeli a kliense reakcióit, hanem a kliens is megtapasztalja a terapeuta öntudatlan jelzéseit, visszacsatolását, vagyis nemcsak a kliens viselkedése vált ki a kliens szüleihez hasonló viselkedést a terapeutából, hanem ez fordítva is lehetséges. Tehát a terapeuta viselkedése is kiválthat a terapeuta szüleihez hasonló viselkedést a kliensből, ami azt jelenti újra, hogy a terapeuta önmegértése, vagyis sajátos érzelmi reakcióinak ismerete egy adott emberi kapcsolatban, nélkülözhetetlen feltétele az eredményes és hatékony terápiának, mivel a terapeuta saját, ismétlődő, maladaptív (rosszul alkalmazkodó) reakcióinak ismerete segíthet a megoldani és kiküszöbölni a kliens elutasító viselkedését és kialakítani egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot.
Különböző stratégiák ismertek arra, hogy hogyan alakítható ki egy kölcsönös bizalmon alapuló terápiás kapcsolat. Kutatások biznyítják, hogy a kliens tájékoztatása a terápiás módszerekről, annak kimeneteléről, és szabályairól növelheti a terápia sikerességét, és csökkenheti a lemorzsolódást és a terápiával szemben érzett félelmet. A terapeuta őszinte érdeklődése a kliens problémái, véleménye iránt szintén nélkülözhetetlen alapja a terápiás kapcsolatnak. Továbbá a terápia alkalmazott módszerének, helyének, időtartamának, árának közlése segíthet kiválasztani a kliens számára a legmegfelelőbb terápiát. A terápiás kapcsolatban használt metakommunikáció szintén segíthet feltárni a rejtetten kifejezett célkitűzéseket és ezek mindkét félre gyakorolt hatását. Végül a terapeuta őszinte nyitottsága a kliens véleményére a terápia menetéről és hatékonyságáról kitűnő eszköz lehet a terápiás kapcsolat még jobbá tételére.
A terapeuta a terápiás kapcsolatban csak útmutatást ad, nem pedig meghatározza a kliensnek, hogy mit tegyen. Továbbá az egyenlő részvétel elérése érdekében a klienst véleménynyilvánításra ösztönzi, hogy minimálisra csökkentse a kliens terapeutától való függőségét, továbbá, hogy a kliens megtanuljon felelősséget vállalni tetteiért és életéért. A terapeuta feladata, hogy segítse kliensét annak felismerésében és megértésében, hogy világlátását és véleményalkotását nagymértékben befolyásolják olyan múltbeli tapasztalatai, melyeknek gyakran nincs is tudatában. Mégha a kliens fel is ismeri hibás beidegződéseit és viselkedésében adott reakcióit, de képtelen változtatni rajtuk. A hatékony terápiás kapcsolat olyan érzelmi reakciókat és viselkedési mintákat tárhat fel, amelyek a korai életkori szakaszban rögzültek és ennélfogva különösen ellenállnak a változásnak.
Így belátható, hogy a személyiség változásához nem elég az önismeret, sorozatos érzelmi tapasztalás is szükséges, hogy megerősítse az új látásmódot és az ahhoz kapcsolódó tapasztalást. A változás, az újdonság megtapasztalása egyaránt fájdalmas lehet mind a kliens, mind a terapeuta számára, mivel a terápia célja az, hogy a kliens annak a személynek lássa és tapasztalja meg magát, mint ahogyan őt a többiek látják. Tehát a terápiás kapcsolat azt tárja fel, ahogyan a kliens látja magát, ahogyan a környezete látja és tapasztalja meg őt, és végül, ahogyan a kliens észleli és tapasztalja meg környezetét, amiben él. Általában a kliens jelenbeli környezete múltbeli tapasztalatai által meghatározottak és egyben tükrözik jövőbeni elvárásait is.
Az empátia és a kliens feltétlen tisztelete és elfogadása nem azt jelentik, hogy a terápiás kapcsolat „szeretetkúra“, hanem azt, hogy ez az egyén múltjának az újraalkotása. A megtörtént események új szemszögből való szemlélése által, a múltbeli tapasztalatok új értelmet nyernek.
A terapeuta képessége, hogy felismerje a másik elvárásait és párbeszédet kezdeményezzen és fenntartson, alapvető fontosságú. Abban az esetben, mikor a párbeszéd figyelmen kívül hagyja a másik elvárásait, a kommunikáció véget ér. Továbbá a terápia sikeres kimenetét befolyásolja a terapeuta kíváncsisága, türelme, reflektáló képessége, valamint az, hogy mennyire képes tolerálni a bizonytalanságérzését.
A terapeuta rugalmassága a terápiás módszerek variálásában azért, hogy a kliens egyéniségének a legmegfelelőbbet használja, még tovább erősítheti és mélyítheti kapcsolatukat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a terapeuta úgy tesz, mintha más és más személy lenne különböző személyekkel együttdolgozva, hanem azt, hogy hajlandó személyiségének hitelességét megőrizve, a másik egyéniségét figyelembevéve kialakítani a másik számára leghatékonyabban működő terápiás kapcsolatot. A terapeuta nyitottsága és megértése a legkülönfélébb élettapasztalok hallgatásakor szintén melyítheti a terápiás kapcsolatot, különösen akkor, amikor személyisége öntudatlan elfogadást és nem ítélkezést áraszt, amikor nem sajnálni akar, hanem elfogadni, és ez a feltétlen elfogadás önelfogadásra ösztönözhet. Tehát a másik személy őszinte megértése, elfogadása nélkül nincs terápia. A sikeres terápia feltételezi a kliens személyiségében végbement változást, a személyiség változása pedig az önelfogadás mértéke és mutatója.
Amikor a terápiás kapcsolatban a kliens képtelen együttdolgozni és megbízni a terapeutában, kicsi a remény a terápia pozitív kimenetére, ezért a kliens érdeke megtalálni a számára legalkalmasabb terapeutát. Megértettük, hogy miért fontos a pszichológus önismerete és hitelessége a terápiás kapcsolatban, de mit jelent a hitelesség és önismeret?
Önismeret és hitelesség
Amikor a személy tettei, gondolkodása és szavai összhangban vannak, amikor már nem akarja sem tagadni, sem elfojtani érzéseit, azért, hogy jobbnak tüntesse fel magát annál a személynél, mint aki valójában, akkor mint ember és pszichológus hiteles. Az őszinteséghez és ezáltal a hiteles, átlátszó léthez bátorság kell, mert árnyoldalunk és negatív tulajdonságaink felvállalása, megsemmisítve „tökéletességünk“ misztikumát, sebezhetővé tesz bennünket. Paradox módon azonban őszinteségünkben éppen ez, az emberi gyarlóságunk és sebezhetőségünk felvállalása tesz igazán humánussá és vonzóvá bennünket, és ébreszt bizalmat embertársainkban. Az a pszichológus, aki őszinte, önismeretre törekszik és tudatosságot gyakorol, nem ítélkezik, elfogadja embertársait olyannak, mint amilyenek, megértve, hogy nem léteznek objektív, mindenek felett álló (kanti) morális elvek. Kant 18. századi német filozófus úgy gondolta, hogy létezik egy mindenek felett álló „erkölcsi törvény”, amely „a legfőbb jónak, a tiszta gyakorlati ész tárgyának és végcéljának fogalmán keresztül a valláshoz vezet, vagyis ahhoz, hogy minden kötelességet isteni parancsként ismerünk fel,... mint minden egyes szabad akarat önállóan hozott lényegi törvényeit”. (Kant, 233.p.)
Azonban belátható, hogy élettapasztalataink, műveltségünk, származásunk, iskolázottságunk, eltérő személyiségjegyeink következményeként mindannyian különféleképpen tapasztaljuk meg a körülöttünk lévő „objektív“ valóságot, a tudatunkon át szűrve és érzékelve azt, mivel az érzékelés már Kant szerint is felettébb szubjektív. „We see things not as they are but as we are” (Kant), vagyis mi nem annak látjuk a dolgokat, mint amik valójában, ugyanis érzékelésünket öntudatlanul befolyásolják előítéleteink, elvárásaink, élettapasztalatunk és pillanatnyi hangulatunk. Következésképpen, hogy egy objektívabb érzékelés feltételezi önmagunk ismeretét, azaz tisztában kell lennem önnön előítéleteimmel, elvárásaimmal, és ezeket az érzékelést negatívan befolyásoló tényezőket az objektívebb érzékelés érdekében megpróbálni felfüggeszteni vagy éppen kiküszöbölni. Ez a fajta tudatos érzékelés egy jóval objektívebb, reálisabb ítéletalkotást, világlátást eredményez, amely előmozdíthatja egyrészt önmagam nagyobb mértékű elfogadását, másrészt erősíti embertársaim iránt érzett toleranciámat és megértésemet. Egyfelől ebből következően eltűnik egyoldalú, sarkított pozitív vagy negatív önértékelésem, amikor kizárólag vagy jónak vagy rossznak tapasztalom meg magam, és helyébe lép egy reálisabb, átfogóbb, gestalti önelfogadás, amely a személyiséget, mint egészet értékeli, pozitívumaival és negatívumaival együtt. Másrészt az önismeret eredményeként csökken félelemérzetünk, szorongásunk és magabiztosabbá válván, önismeretünknek köszönhetően mérséklődik a pszichés védekezésnek a személyiségfejlődésünk során kialakuló és bevésődő tudattalan módjai, taktikái mint például tagadás, elfojtás, projekció, izoláció, eszményítés, melyek a felnőtt egyéni viselkedés-repertoárjának összetevőivé válnak a kellemetlen és fenyegető tapasztalatokkal szembeni védekezésben, a személy öntudatlan reakciójaként. A pszichés védekezés célja az ego vagyis az én védelme, mely védekezés jelentős energiafelhasználással jár, azonban az önismeret által felszabadult energia a személyiség más részeit képes erősíteni.
Belátható, hogy lehetetlen világunkat a polaritás szigorúan fekete-fehér álláspontjából szemlélni, mert elképzelhetetlen, hogy csak egy igazság létezzen, hiszen nincs két egyforma ember sem. Az önismeretünk egyrészt rádöbbent bennünket előítéleteink és szubjektivitásuk torzító szerepére ítéletalkotásukban és magában az érzékelésünkben is (pédául amikor rossz a hangulatom, sokkal reménytelenebbnek látom a helyzetet, ellenben amikor jókedvem van nem ismerek lehetetlent), és megértjük, hogy az előítéletektől áthatott szemléletmód, világlátás kizárhatja a demokrácia és egy boldogabb emberközösség létezését. Másrészt belátható, hogy a személyiség árnyoldalának felfedezése, elfogadása, előmozdíthatja az emberek közötti toleranciát és annak megértését, hogy a rossz és a jó csak együtt létezhet, mert sötétség nélkül nem lennék képes megtapasztalni a világosságot.
A személyközpontú, humanista pszichológus, maga is megtapasztalván a személyiség fejlődésének és magának a változásnak a küzdelmes módját, minden nehézség nélkül képes azonosulni a rogers-i gondolattal, hogy a jó és igényes élet titka annak felismerésése, hogy „az életünk egy folyamat, nem pedig egy végleges állapot, egy irány, nem pedig a végállomás" (Carl Rogers, személyes fordítás). Tehát mindig lehetőségünk van változtatni a sorsunkon, akár itt és most képesek vagyunk megszabadulni az elfojtás és a tagadás okozta neurózisunktól, azaz szorongásunktól, a folytonosnak tűnő félelemérzetünktől. De mi a neurózis vagy szorongás és mi az oka szorongásunknak, mi tesz bennünket neurotikussá? Freud, hasonlóan Nietzschéhez úgy gondolta, hogy a neurózis a társadalmasítás, vagyis az emberi kultura létrejöttének következménye, azaz az ember a társadalmasítás eredményeként elfojtotta és megtagadta természetes ösztöneit, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. Így az ember neurózisa a civilizáció létrejöttének az ára. A családnak és a társadalomnak az egyénnel szemben elvárásai vannak, melyeknek a személynek eleget kell tennie. Carl Rogers szerint az ilyen fajta elvárások feltételhez kötött elismerést, tiszteletet vagy gondoskodást takarnak, ami arra ösztönzi a személyt, hogy megfeleljen ezeknek a feltételeknek. A személy mindent elkövet, hogy teljesítse ezeket az elvárásokat, mert pozitív visszajelzést akar, ami erősíti önbecsülését és önbizalommal tölti el. Azonban ez az elvárásoknak való megfelelés nem jelenti azt, hogy az egyén boldog és elégedett önmagával és mentálisan egészséges, mivel lehet, hogy óriási különbség van aközött, amilyen valójában az egyén és aközött, amilyen lenni szeretne, vagyis amilyennek a család és a társadalom szeretné, hogy váljon. Így az egyén fokozatosan elveszítheti az önbecsülését és önbizalmát, mivel ahogy azt Rogers feltételezi, óriási a „rés“ azaz nagy az eltérés, ahogy ő nevezi az egyén „valódi és az ideális énje“ között. Minél nagyobb az eltérés a személy valódi és ideális énje között, annál nagyobb a szorongás, vagyis a neurózis mértéke, mivel az önbizalom és önbecsülés elvesztése szorongást és egyoldalú, eltúlzott, negatív önértékelést eredményez. Az egyén védekező mechanizmusokat, például tagadást, elfojtást használva próbál enyhíteni félelemérzetén, és önbecsülését és önbizalmát visszanyerni. Rogers úgy gondolja, hogy a megfelelés mértéke a valódi és az ideális énünk között meghatározza érzelmi kiegyensúlyozottságunkat, ami az érettség jele. Ellentétben Freuddal és Rogers-szel Adler úgy gondolja, hogy a neurózis az ember kisebbrendűségi érzésének a következménye. Amikor a gyermek alapvető gyermekkori szükségletei, úgymint a biztonság, szeretet, önbecsülés iránti vágya kielégítetlen marad, a gyermek kisebbrendűségi érzéstől kezd szenvedni, amely akadályt jelenthet társadalmi beilleszkedésében. Szorongó személlyé válván, folytonos önbecsülés és önbizalomhiánnyal küszködve, identitási problémától gyötörten az életet véget nem érő szenvedésként éli meg.
Létünk azonban, mint ahogy azt az egzisztencialista filozófus, Sartre vagy a haláltábort megjárt Victor Frankl hangsúlyozza, ránk ruházta a választás kényszerét ezzel személyes szabadságot biztosítva, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért, választásainkért és életünkért. Victor Frankl szerint még a legabszurdabb körülmények között is választhatjuk az emberséget: vagyis a haláltáborban egy rab dönthette el, az ő szabad választása volt, hogy megosztja-e az önmagának is kevés kenyérszeletet rabtársaival vagy nem. Sartre úgy gondolja, hogy az egyéni választásainkban és döntéseinkben nem nyújthatnak támpontot általános morális elvek, mint ahogyan azt Kant feltételezte, hanem az egyéni morál felépítése olyan, mint a művészi alkotás folyamata. Szerinte nem lehet egyértelműen pozitívan vagy negatívan megítélni az egyéni választások sorozatát, mivel döntéseinkben és választásainkban személyiségünk, egyedi mivoltunk fejeződik ki, rámutatván arra a fontos tényre, hogy ember lévén mindannyian hozhatunk hibás döntéseket. Sartre szerint az emberségünk, erkölcsiségünk, moralitásunk foka és mértéke azon múlik, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e és mennyire tudunk szembenézni tökéletlenségünkkel, hibás döntéseinkkel, és ezáltal kialakítani, felvállalni saját, önálló személyiségünket, elfogadván egyediségünk okozta konfliktushelyzeteket, mint egyéniségünk megnyilatkozási formáit, vagy pedig ráhagyatkozunk a társadalom által felkínált szerepekre, viselkedési mintákra, mert velünk született késztetésünknek engedelmeskedve „tartozni akarunk valahová“, hogy biztonságban érezhessük magunkat.
Ady Endre szerint az élet célja „önmagad boldogsága, az, hogy önmagaddal megelégedve megbékülj mindennel“. Jung szintén úgy gondolja, hogy „az embernek harmóniában kell élnie önnön természetével. Ehhez előbb meg kell ismernie önmagát, majd a felismert igazságokhoz kell igazítania az életét“ (Carl Gustav Jung). Amikor azonosságtudatunk nem alakul ki, amikor úgy cselekszünk, ahogyan mások mondják, amikor gyáván kifogásokat keresünk, a megfelelés kényszerétől hajtva, és végül úgy érzünk, mint a költő Szabó Lőrinc:
„Nyakig az undorba ragadtam,
a pénz beszélt, én meg ugattam,
aztán megúntam esztelen
siránkozni az életen
s elvonultam s békét találtam
a magam önkormányzatában,
ahol angyalnak nincs helye,
de az ördög sem fekete ”
Belátható, hogy önmagunk elfogadásának feltétele „árnyoldalunk” felfedezése, hibás döntéseink beismerése, amely önbecsülésünk, önértékelésünk, magabiztosságunk pozitív irányú változását eredményezi, mivel harmóniába kerülvén önmagunkkal, megszűnik félelemérzetünk és szorongásunk.
Tehát önmagunk megismerése, mint ahogy azt már az ókori görög filozófusok is hangsúlyozták, és a delphoi jósdán még ma is olvasható „gnoti seauton ", egyik alapfeltétele az egyéni boldogságnak, megbékélésnek.
Felhasznalt irodalom:
Casemore, R. (2011). Person-centred counselling in a nutshell. (2ndEdition). London: Sage.
Clarkson, P. (2003). The therapeutic relationship. (2nd Edition). London: Whurr
Cooper, M. And McLeod, J. (2011). Pluralistic counselling and psychotherapy. London: Sage
Corey,G. (2005). Theory and practice of counselling and psychotherapy. (7th Edition). Pacific Grove, California: Brooks Cole. (163-185p)
Feltham, C. (2009). Understanding the counselling relationship. London: Sage.
Feltham, C. (2010). Critical thinking in counselling and psychotherapy. London: Sage.
Frankl, V. (2004). Man’s search for meaning. (2nd Edition). New York: Simon & Schuster.
Haugh and Paul (2008) The therapeutic relationship: Perspectives and themes. Ross-on-Wye: PCCS Books
Hiskey, S. (2012) Time to re-evaluate the therapeutic relationship. Mental Health Practice, 2012, 15 (5)
Holmes, J. (1999). The relationship in psychodynamic counselling
Kahn, M. (2001) Between therapist and client: the new relationship. 3rd edn. New York: W.H. Freeman & Company.
Karter, J. (2002). On training to be a therapist: The long and winding road to qualification. Buckingham: Open University Press
Katolikus lexikon (online)
Kirschenbaum, H. And Henderson, V.(Eds) (2011). The Carl Rogers reader. London: Constable
Lapworth, P., Sills, C. & Fish, S. (2001). Integration in counselling & psychotherapy. (2nd Edition). London: Sage.
Laughton-Brown, H. (2010) Trust in the therapeutic relationship: Psychodynamic contributions to counselling psychology practice. Counselling Psychology Review, 25 (2)
Maroda, K. T. (2010). Psychodynamic techniques. New York: Guilford Press
Maroda, K. T. (2004). The power of countertransference: Innovations in analytic technique. London: Routledge.
McLeod, J. (2011). Qualitative research in counselling and psychotherapy. London: Sage.
Mcleod, J. (2008). An introduction to counselling. (3rd Edition) Buckingham: Open University Press.
McMillan, M. (2004). The person-centred approach to therapeutic change. London: Sage.
Mearns, D. and Thorne, B. (2007). Person-centred counselling in action. (3rd Edition). London: Sage
Mearns, D. and Cooper, M. (2009). Working at relational depth in counselling and psychotherapy. London: Sage.
Merry, T. (2002). Learning and being in Person-centred counselling. (2nd Edition). Ross-on-Wye: PCCS Books
Natiello, P. (2011) The person-centred approach: A passionate presence. Ross-on-Wye: PCCS Books
Sartre, J. P. (2001). Basic writings. London: Routledge.
Spinelli, E. (2007). Demystifying therapy. London: PCS Books.
Szabo, L. (2003). Osszes versei: Osiris klasszikusok. Budapest: Osiris.
Thorne, B. (2003). Person-centred Counselling: Therapeutic and spiritual dimensions. London: Whurr Publisher Limited.
Tolan, J. (2012). Skills in person-centred counselling & psychotherapy. (2nd Edition). London: Sage.
Valentine, E.R. (2005). Conceptual issues in psychology (2nd ed.). London and New York:Routledge.
Weiner, I.B.; Healy, A.F.; Freedheim, D.K.; Proctor, R.W. & Schinka, J. (2003) Handbook of Psychology: Experimental psychology.
Westbrook, D., Kennerly, H., and Kirk, J. (2008). An introduction to cognitive behaviour therapy: skills and applications. London: Sage.
Woolfe, R. And Dryden, W. (Eds). Handbook of counselling psychology (1st Edition). London:Sage