Kissné Szekeres Ibolya

Ismerd meg önmagad!

Carl Rogers-i személyközpontú, humanisztikus pszichológia az egészséges önértékelés és önbizalom kialakítására?

Tanárként, pszichológusként és magánemberként is az érdeklődésem középpontjában mindig is az önértékelés, önbizalom, ezen belül is különösképpen az alacsony önértékelés, az ahhoz kapcsolódó negatív érzelmek álltak. Az élettapasztalatom és az önértékelés terén végzett kutatások is alátámasztják azt a feltételezést, hogy az alacsony önértékelés, önbizalomhiány, negatív énkép akadályozhat egy személyt társadalmi beilleszkedésében és sikeres, kiegyensúlyozott életének megteremtésében.

Az írásom célja, az önértékelés területén végzett kutatások alapján, különböző nézőpontokat felsorakoztatva egy átfogó és részletes ismertetés először is arról, hogy mit is jelent az éntudat, önértékelés és milyen kapcsolatban áll a negatív érzelmi beállítottsággal (neuroticitással) és önazonosságtudattal, rávilágítva a megfelelő önbizalom meglétének, kialakításának fontosságára és hiányának vagy alacsony fokának létezésünket negatívan befolyásoló következményeire. Majd írásom behatóan elemezi az alacsony önértékelés és az önbizalomhiány kialakulásának okait és messzeható negatív következményeit. Azt követően a csoport elutasításának a személy önértékelésére tett hatását vizsgálja, azaz mi történik, milyen következményei vannak önbizalmunkra, ha az alapvető szükségletünk, hogy tartozzunk valahová, nem teljesül. Ezután a csoporton belüli sebezhetőségünk feltételezett indítékát, a nárcizmust, a nárcisztikus viselkedés kialakulásának okait és önértékelésünket meghatározó negatív következményeit szándékozom elemezni. Végül az írásom célja azt megvizsgálni, vajon a humanisztikus pszichológia jelenthet-e megoldást az alacsony önértékelés, önbizalomhiány kezelésében, vajon képes-e az ember felülkerekedni gyengeségein és hátrányain és tökéletlenségének tudatával együttélve és azt elfogadva, kibontakoztatni a benne rejlő potenciált, mint ahogyan azt Maslow és Rogers emberről alkotott elmélete feltételezi. Vagy pedig el kell fogadnunk, hogy a genetika és a környezetünk által meghatározottak vagyunk. Vajon képesek vagyunk-e alapvető problémánktól, a tökéletesség mítoszától megválni, szembenézve és elfogadva gyengeségeinket, melyek Hillman (2009) szerint hatással lévén gondolkodásunkra, viselkedésünkre és önazonosságtudatunkra, feltételezhetően személyiségünk formálói. ("Our soul is made out of its own defences" Hillman, 2009: 99). „És mit kezdhetünk gyengeségeinkkel és hátrányainkkal? Hogyan élhetünk együtt tökéletlenségünkkel?" ("What do we do with the sense of imperfection? How can we live with it? ")

Előrebocsájtom, hogy ez az írás, lévén szubjektív, nem képvisel semmiféle "abszolút" igazságot, csakis egy nézőpontot, amely természetesen megkérdőjelezhető és vitatható. Hiszem, hogy ezen a világon nemcsak egy igazság létezik, mivel mindannyian egyedi személyiségek vagyunk, meghatározott tér és idő paraméterekkel, és a velünk született, csakis ránk jellemző képességekkel, pontenciállal.

Gadamer szerint (1975) bármely szöveg vagy esemény egy meghatározott kulturális-történelmi környezethez kapcsolódik, és hogy azt megérthessük, szükséges a szövegkörnyezet elemzése, mivel minden esemény és írásmű és maga az egyén is csak a saját kulturális és történelmi hátterével együtt és azáltal érthető meg (McLeod, 2011). Továbbá azt is feltételezi, hogy nem csak a szöveg alkotója, de az olvasó is tartozik egy közösséghez vagy követ egy hagyományt és ennek a közösségnek az értékrendje és hitvilága, amely befolyással van a szöveg olvasójára, az olvasó közvetítésével hatással van a szövegre is. Belátható, hogy nemcsak a szövegnek van hatása az olvasóra, hanem az olvasó is hatással van a szövegre, azáltal ahogyan azt értelmezi és ahogyan azt beépíti a fennálló társadalmi tudatba (McLeod, 2011).

Tehát ez az írás egyrészt tükrözi a személyiségemet, világnézetemet, amely az által a társadalmi közeg által meghatározott, ahonnan származom. Másrészt az íráshoz felhasznált szakirodalomra szintén hatással volt az az értékrend és hitvilág, amit képviselek, mivel a szövegek értelmezését alapvetően befolyásolta személyiségem. Emberre jellemzően, mindent (beleértve önmagunkat is), amit érzékelünk vagy megtapasztalunk, folyamatosan értelmezünk, mivel a valóság és önmagunk észlelése mindig együttjár tapasztalataink értelmezésével és jelentésadással (Corey, 2005). Következésképpen nemcsak önmagunkról alkotott véleményünk, hanem a körülöttünk lévő valóság megtapasztalása és annak a tudatunkban történő újraalkotása is szubjektív (Oberst and Stewart, 2003).

Mit jelent az "éntudat" és az ehhez kapcsolódó önértékelés és önbizalom?

Bandura szerint egy személy integrált "énképét" cselekvései és élettapasztalatai alapozzák meg. Harts and Yates (1997) úgy gondolja, hogy az "énkép" az egyén ismerete önmagáról, amely az egyén önmagával kapcsolatos tapasztalatain és emlékein alapul, és azon, hogy milyen tulajdonságainak van tudatában (Caprara & Cervone, 2000. p. 141.). Block and Robbins (1993), Harre (1998) szerint az önértékelés egy összegzés arról, hogy egy személy mit érez, mit gondol és mit hisz önmagáról, másrészt, hogy milyen tapasztalatok érik.

Feltételezik, hogy egy személy problémái abból erednek, hogy eltérően tapasztalja meg önmagát ahhoz képest, aki lenni szeretne. Ha olyan személynek tapasztalja meg magát, amilyen szeretne lenni, akkor elégedett önmagával, tehát magas önértékeléssel bír, ha azonban az az ideális önkép, amit kialakított önmagáról, nem egyezik meg azzal a személyiségképpel, aki ő valójában, akkor ez az ideális és a valódi énkép közötti különbség alacsony önértékeléshez, önbizalomhiányhoz és kisebbrendűségi érzés kialakulásához vezet (Larsen & Buss, 2010). Ebből következően különböző önértékelés nemcsak eltérő személyiségjegyekben jut kifejezésre, hanem eltérő következményei is vannak. Az emberek reális önértékeléssel jobban ismerik önmagukat, kevésbé befolyásolhatóak mások által, érzelmileg stabilabbak, és általában pozitívabban reagálnak. A stabil, reális önértékelés jóérzéssel tölti el az embereket. A magas önértékelés arra utal, hogy a személy pozitívan vélekedik önmagáról, ezzel szemben az alacsony önértékelés az egyén túlzottan kritikus önmagáról alkotott véleményét fejezi ki. Azonban a pozitív önértékelés torzult, amikor a személy megpróbálja önmagát a többiek fölé emelni a túlzottan öntelt, lenéző viselkedésével, és ugyanígy az alacsony önértékelés is kiválthat deformitást, kifejezvén egy patológikus bizonytalanság és kisebbrendűségi érzést.

Tehát az emberek abban különböznek egymástól, ahogyan önmagukról éreznek és vélekednek. Bandura (1977,1986) szerint az egyéni viselkedésbeli és személyiségjegyek közötti különbségek az egyének eltérő önbizalmán és önértékelésén alapulnak, azaz önnön problémamegoldó képességünkben való hit erőssége és mértéke különböztet meg bennünket egymástól, vagyis az, hogy képesek vagyunk-e adekvát módon megítélni önmagunkat és bízni képességeinkben, melyek lehetővé teszik egy probléma hatékony megoldását. Tehát Bandura (1977, in Eysenk, 1998: 457) szerint "önmagunk hatékonyságának mértéke és foka nem a készségeinket egy probléma megoldását illetően kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy az önmagunkba vetett hittel hogyan és egyáltalán képesek vagyunk-e a legnagyobb hatékonysággal alkalmazni a bennünk lévő potenciált" (saját fordítás), hogy megoldjunk egy bizonyos problémát. Ha nem hiszek magamban és képességeimben, nem vagyok képes hatékonyan működni.

A kutatások szerint egy reális és stabil önértékeléssel az emberek hatékonyabban bírkóznak meg nehézségeikkel, mint azok a társaik, akik alacsony önértékeléssel jellemezhetők. Szintén bizonyítva van, hogy magas önértékeléssel bíró egyének próbálják pozitív önértékelésüket fenntartani, amikor konfliktushelyzetbe kerülnek, míg alacsony önértékeléssel bíró személyek ilyen szituációban általában védekező magatartással jellemezhetőek (Larsen & Buss, 2010). A különböző egyéni önértékeléseket erősen befolyásolják az egyén környezetének szubjektív összehasonlítási folyamatai (Brown, 1998; Wood, 1989), melyre különösen hatással vannak nyilvános megaláztatások és hibázások (Larsen & Buss, 2010).

Az emberek alacsony önértékeléssel hajlamosak azt hinni, hogy a dolgok és a körülményeik megváltoztathatatlanok és emiatt nehezen viselik a stresszhelyzetet, hajlamosak a depresszióra, és nem hiszik, hogy képesek a problémáikat egyedül megoldani.

Watson et al. (2002) feltételezi, hogy az önbecsülés szoros kapcsolatban áll az egyén érzelmi stabilitásával, mivel az önértékelés magában foglalja egy személy önmagáról alkotott érzéseit is (Caprara & Cervone, 2000). Lazarus (1991) szerint egy személy önmagáról alkotott véleménye meglehetősen eltérő lehet és szituációtól függő, és Shoda (1999) szerint ezek a különböző szituációk különféle pozitív vagy negatív érzelmi reakciókat válthatnak ki a személyből.

Larsen (1987) feltételezi, hogy az emberek érzelmi reakciói személyenként eltérést mutatnak és egyénre jellemzően meghatározottak. Úgy gondolja, hogy az érzékenyebb személyek érzelmi életükben erősebb hangulati változásnak vannak kitéve, mint kevésbé érzékeny társaik. Tehát egy személy érzelmi reakcióit alapvetően meghatározza érzékenysége, érzelmi kiegyensúlyozottsága. Ezek mint személyiségjegyek fejeződnek ki egy személy érzelmi reakcióiban, állandósult, megkülönböztető jellemvonásként bizonyos élethelyzetekben az egyénre jellemzően, ismétlődést mutatva. A “Big Five” (I.Neuroticitás, II.Extraverzió, III.Nyitottság a tapasztalatra, IV.Barátságosság, V.Lelkiismeretesség) személyiségmodell szerint, amely feltételezi, hogy az emberek érzelmi stabilitás és érzelmi labilitás tekintetében különbözőek, egy személy érzékenysége és érzelmi kiegyensúlyozottsága a neuroticitás, azaz érzelmi stabilitás személyiségjegyben fejeződik ki (Larsen & Buss, 2010). A neurotikus személyek érzelmileg bizonytalanok, hajlamosak az önvádra, félénkek (Costa & McCrae, 1988), és általában negatív érzelmekkel jellemezhetőek, olyanokkal, mint félelem, szorongás, szomorúság, undor, harag. Tellegen (1985) szerint elsősorban a létbizonytalanság, mint környezeti faktor felelős ezekért a negatív érzésekért, amelyek megakadályozzák a személy sikeres társadalmi beilleszkedését. A neurotikusság tehát figyelmeztet a környezet negatív tényezőire, hátrányaira. Costa és McCrae szerint az érzelmileg labilis személyek, (neurotikus személyek) túlérzékenyek, ami azt jelenti, hogy már eleve érzékenyen reagálnak az alapvető élethelyzetekre, amely érzékenységet egy stresszhelyzet vagy konfliktushelyzet csak még tovább fokozhat, azért nehéz megbirkózniuk a stresszhelyzettel vagy konfliktushelyzettel, és így az egyének fenyegetőnek találván a szituációt, inkább elkerülik azt (Larsen & Buss, 2010). A túlérzékeny emberek hangulata szintén nagyobb ingadozást mutathat, mint a érzelmileg stabil személyeké (Murray et al., 2002). Eysenck elmélete szerint a túlérzékeny emberek nem tehetnek negatív érzelmeikről vagy felfokozott érzelmi reakcióikról, mivel ez egy biológiailag, genetikailag meghatározott tulajdonság, amely mérhető és leírható. A túlérzékenység természetesen kapcsolódik a stresszhez, a kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzékeléséhez és a személy védekezési mechanizmusához, amely kifinomultsággal, óvatossággal, általában pesszimista beállítódással és negatív, túl kritikus önértékeléssel jellemezhető (Furnham, 2008).

Az általános kutatások az önértékelésről úgy találták, hogy az alacsony önértékelés felelős számos személyes és szociális problémáért, olyanokért, mint bűnőzés, kábítószer függőség, nem akart terhesség, alulteljesítés az iskolában (Hogg and Waugham, 2005: 136). Maslow szerint az önértékelést nagyban befolyásolja a személy egy közösségben, csoportban betöltött szerepe. Adler szintén hangsúlyozza azt, hogy ha egy személy képtelen egy csoportban jelentőségteljes szerep betöltésére, akkor alacsony önértékelés és kisebbrendűségi érzés és identitásproblémák jellemzik. Tehát a személy önértékelését meghatározza a csoportban betöltött szerepe és az egyén számára fontos az, hogy úgy tekintsenek rá, mint a közösség egyik fontos és tiszteletbeli tagjára (Oberst and Stewart, 2003).

A szociálpszichológia szerint az önértékelés erősen kötődik a társadalmi identitáshoz: ugyanis minden egyes személy tartozik egy társadalmi csoporthoz és annak a csoportnak a társadalmi presztízse, megítélése nagymértékben befolyásolja a személy önértékelését. Ezért az etnikai, faji és szociális hovatartozás alapvető hatással van egy egyén önértékelésére és önazonosság-tudatára (Hogg and Waugham, 2005). Az önazonosság-tudat a személyiségfejlődés egyik fontos állomása, amely alapvető jelentőséggel bír és meghatározó abban, hogy egy serdülőből hatékony, boldog felnőtt legyen (Beck 2008). Az identitástudat kifejezi egy személy tulajdonságait, értékrendszerét és életcélját. James Marcia négy identitástípust különböztet meg. Szerinte az emberek, de leginkább a serdülők könnyen megrekednek a személyiségfejlődésükben abban az esetben, amikor más mondja meg számukra, hogy mit kezdjenek az életükkel (foreclosure identity), tehát elfogadva egy külső útmutatást nem a valódi énjük szerint élik az életüket, amely belső, érzelmi feszültség kialakulásához vezethet. Amikor mások határozzák meg egy személy számára, hogy hogyan élje az életét, ez legtöbbször tekintély vagy hatalmi alapon történik, és az egyén egy személynek vagy csoportnak engedelmeskedve átveszi annak értékrendszerét és életstílusát. Továbbá vannak olyan fiatal felnőttek vagy idősebb személyek, akik képtelenek szembenézni az identitás szükségességével, így elkerülve azt, semmilyen téren nem kötelezve el magukat a társadalom perifériájára kerülnek (identity diffusion). Amikor egy személy nem akar szembenézni identitásával vagy nem találja a helyét a társadalomban, passzivitás és beilleszkedési problémák jellemzik, amelyek arra utalnak, hogy nincs szilárd önazonosságtudata (Beck, 2008). Vannak olyan személyek, akik válságot élnek meg, mert hiányzik az elkötelezettségük vagy éppen bizonytalanok azt illetően, ezért aktívan keresik identitásproblémájuk megoldását jelentő alternatívákat (identity moratorium). Garcia szerint amikor az egyének megtalálják a válságból kivezető utat, vagyis sikerül őszintén elkötelezni magukat, megtalálni az egyéniségüknek megfelelő státuszt egy csoporton belül, ez lelki egyensúlyuk és lelki egészségük megszilárdítását eredményezi. Az önazonosságtudathoz kapcsolódó problémák egy sor negatív érzést generálnak, úgy, mint szorongás, félelmek, szomorúság, depresszió, reménytelenségérzés, ingerlékenység, közöny, a sikerélmény hiánya egy adott feladatban, ürességérzés, önvád, tanulási, munkahelyi problémák, elszigeteltség, másságérzés, alacsony önértékelés, önvád, anyagi problémák.

Mivel az önértékelést erősen befolyásolja a személy társadalmi hovatartozása és annak a csoportnak a presztízse, ahová tartozik, ezért Greenberg, Solomon, and Pyszczynky szerint az önbecsülés egyrészt a fenyegetettséggel szembeni védekezésül szolgál, másrészt az emberek azért akarnak magabiztosnak tűnni, mert ez társadalmilag elvárt és az önbecsülés egyfajta szociométer, vagyis a személy csoportban elfoglalt helyének mutatója.

Adler, Nietzsche filozófiáját alapul véve azt feltételezi, hogy egy személy énképének kialakulását alapvetően meghatározza, a személyiségfejlődés folyamatában a korai gyermekkortól kezdve megtalálható hatalmi dinamizmus: az erős-gyenge, felsőbbrendű-alsóbbrendű megkülönböztetés, amely talán belevésődik (imprinted) a gyermekek tudatába születésük pillanatától kezdve, megtapasztalva önnön kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük érzését. Hemming (1991) alátámasztván ezt a feltévést, azt állítja, hogy a gyermekek nagy valószínűséggel átélik, hogy mit jelent gyengének, kicsinek lenni az erős felnőttek között, akiktől a létezésük függ, és a pszichológiai és érzelmi problémáik akkor jelennek meg, amikor nem érzik magukat elfogadva és szeretve, és elveszítve önértékelésüket, önbizalmukat, szorongani kezdenek.

Adler szerint ötéves korunk körül célt adunk az életünknek, amely azután egész életünkön át tudat alatt befolyásolja cselekvéseinket, magatartásunkat. Ezek, a magatartásunkat és cselekvésünket tudattalanul motiváló ideák abból a szempontból fontosak, hogy segítenek-e bennünket az életben való boldogulásban. Amikor cselekvéseinket meghatározó ideáink nem működnek, akkor beilleszkedési problémákkal küszködünk és önmagunkról alkotott véleményünk fokozatosan negatívvá válik, alcsony önértékelést és önbizalomnhiányt eredményezve.

Jung, Maslow és Rogers szerint az egyénnek, hogy erősítse és fenntartsa önértékelését, a többiek dicséretére, tiszteletére van szüksége, mivel csakis ez az elfogadás segítheti elő a személy pozitív önelfogadását, amely lehetővé teheti a személy számára személyiségének kiteljesedését, azaz az önmegvalósítást (Sheehy, 2004).

Tehát amit megfigyelhettünk, az az, hogy az önértékelést egyrészt befolyásolja a személy közösségben, csoportban betöltött szerepe, másodsorban tapasztalataink összessége, harmadsorban az önmagunkról alkotott véleményünk inkább fikció, vagyis egy vélemény és érzés, mint valóság. Azonban ennek a fikciónak, az emberek önmagukról alkotott véleményének létmeghatározó és létfontosságú következményei vannak, mivel egy személy önértékelésének pozitív vagy negatív volta nemcsak egy ítéletalkotás, hanem az alapját jelentik egy személy sikereinek vagy kudarcainak (Baumeister et al., 2003). Az alacsony önértékelés, önbizalomhiányt, a szégyenérzetet, önvádat, felfokozott félelmeket, félénkséget, ezekkel járó beilleszkedési problémákat és negatív gondolkodásmódot eredményez (Sheehy, 2004). Tehát az emberek alapjában véve abban különböznek egymástól, ahogyan önmagukról éreznek és vélekednek és önértékelésük alapját képezi sikereiknek és kudarcaiknak.

Hogyan alakul ki énképünk és mi az oka az alacsony önértékelésnek és az önbizalomhiánynak?

Adler szerint a nem megfelelő szülői nevelés az egyik fő oka a gyermek önbizalomhiányának, alacsony önértékelésének, kisebbrendűségi érzésének (Hemming, 1991). Az érzelmileg káros nevelés ugyanis komolyan aláássa a gyermek személyiségfejlődését, megsemmisítve a gyermek egészséges önértékelésének kialakulását, megakadályozva az interperszonális készségek létrejöttét, amelyek lehetővé tehetnék a gyermek családon kívüli társadalmi beilleszkedését (Egeland & Erickson, 1987 in Garbarino et al., 1997, in Iwaniec, 2000). Ez a fajta károsodás a gyermek személyiségfejlődésében, különösen rombolja a gyermek verbális és nem verbális kommunikációs, célmeghatározó készségeit, önképének, türelmességre való készségének a kialakulását, lehetetlenné téve biztonságérzetének és önbizalmának kialakulását (Garbarino et al., 1997, in Iwaniec, 2000).

Adler szerint amikor egy gyereket szeretnek, tisztelnek és bátorítanak, akkor a gyermeknek lehetősége van felfedezni a világot, lehetősége van egy egészséges személyiségfejlődésre és személyiségének kiteljesedésére (Hemming, 1991). Egészséges személyiségfejlődés a legmegfelelőbben egy építő és biztató környezetben lehetséges, amely előmozdítja a gyermek szocializációját. A gyermek környezetét elsősorban a család, az iskola és a szűkebb közösség jelenti. A gyermeknek éreznie kell környezetének elfogadását és szeretetét, hogy lehetővé váljon sikeres pszichoszociális fejlődése (Oberst and Stewart, 2003). Az egészséges személyiségfejlődés folyamatában a gyermek elsajátítja a megfelelő szociális képességeket, amely Benard (2004) szerint olyan szociális és érzelmi kompetenciákat foglal magában, mint a szeretet képessége, kommunikációkészség, empátia, gondoskodás, altruizmus, felelősségtudat, önállóság, humor, problémamegoldó készség, de amelyek elsajátításának feltétele a támogató szociális környezet (Nicoll, 2011). A szociális készségek megléte nélkülözhetetlen a sikeres alkalmazkodásban és a pszichoszociális jólét megteremtésében (Englander-Golden, Gitchel, Henderson, Golden, & Hardy, 2002; Lutbar & Burak, 2000; Masten & Coatsworth, 1998; Rein, McCraty, & Atkinson, 1995, in Nicoll, 2011) és szoros kapcsolatban állnak a pozitív irányú személyiségfejlődéssel, a mentális egészséggel (Heppner & Lee, 2002; Higgins, 1994; Kumpfer, 1999; McBroom, 2002; Vaillant, 2000, in Nicoll, 2011).

Ellenben amikor egy gyermeket nem bátorítanak, nem fogadnak el, nem gondoskodnak róla megfelelően, elhanyagolják, amikor egészségi problémái vannak, vagy éppen kényeztetik, akkor alacsony önértékelés, önbizalomhiány és kisebbrendűségi érzés alakul ki nála (Oberst and Stewart, 2003). Kutatások támasztják alá a negatív érzelmi hatások a gyermek önértékelésére tett megsemmisítő hatását (Mullen et al., 1996). Iwaniec (2000) szerint a gyermek környezetének lekicsinylő véleménye és negatív kritikája megfoszthatja a gyermeket pozitív önértékelésétől, önképétől (Iwaniec, 2000). Rogers szerint a szélsőségesen negatív véleményt a gyermek internalizálja, vagyis elkezd hinni benne, így áldozatául esve környezete elutasító kritikájának. Ez a lekicsinylő vélemény erős szégyenérzetet, értéktelenségérzetet, alkalmatlanságérzetet, önmagával való elégedetlenséget és tehetetlenségérzetet válthat ki a gyermekből, és ezek a negatív érzések lesznek a felelősek alacsony önértékeléséért, az agresszióért, az önutálatért, pesszimizmusért (DeRobertis, 2004, in Iwaniec, 2006).

Az érzelmileg elhanyagolt gyermekek, akiket nem szeretnek és nem fogadnak el, akik folyamatosan megtapasztalják másságukat, alacsony önértékelésük, önbizalomhiányuk, általános boldogtalanság érzésük, alacsony iskolai teljesítményük és bizonytalan kötődésük tekintetében különböznek kortársaiktól (Erickson et al., 1989, in Iwaniec, 2006). Ezek a gyermekek nagy valószínűséggel passzív személyekké válnak, és megfigyelhető és felfedezhető viselkedésükben a tanult tehetetlenség érzése, amely együttjárhat dühkitörésekkel és engedetlenséggel (Iwaniec, 2006). A szeretetlenség, elhanyagoltság, a negatív érzelmi bánásmód következményei egy életre szólhatnak, begyógyulatlan sebet ejtve a gyermek önbecsülésén, mivel megtanulja, hogy ő rossz, nem fontos, és meg van győződve elégtelenségéről, alkalmatlanságáról. Ez az egyoldalú negatív önértékelés félelemmel, szorongással és bizonytalanságérzéssel tölti el, gátlásosságot és félénkséget generálva a gyermekben, mely arra késztetheti, hogy fantáziavilágába meneküljön enyhíteni magányát vagy ügyetlen felvágásokkal még tovább fokozza azt. A nem elfogadó, túl kritikus, szeretet nélküli nevelés következménye az alacsony önértékelés és depresszív beállítódás, könnyen vezethet érzelmi labilitáshoz, a személy önmagáról érzett negatív érzelmeinek állandósulásához (Obsert and Stewart, 2003). Az érzelmileg labilis személyek (neurotikus személyek) hajlamosak az önvádra, félénkek (Costa & McCrae, 1988), és általában olyan negatív érzelmekkel jellemezhetők, mint félelem, szorongás, szomorúság, undor, harag. Folytonos belső érzelmi feszültséget tapasztalnak meg, amit az önmagukban felépített ideális énképük és a valóságos énképük közötti különbség idéz elő. Adler szerint az érzelmileg labilis személyek az alacsony önértékelés, önbizalomhiány okozta állandósult negatív érzéseik ellen úgy védekeznek, hogy önbizalmat próbálnak szerezni, tagadást, elfojtást, öncsalást használva, hogy megbírkózhassanak a mindennapok nehézségeivel. Azonban ezek a próbálkozások ahelyett, hogy megoldanák, csak még tovább fenntartják alacsony önértékelésüket és érzelmi labilitásásukat (Obsert and Stewart, 2003).

Rollo May (egzisztencialista pszichológus) szerint az érzelmi labilitás és az ehhez kapcsolódó önértékelési problémák egy személy túlérzékenységének a következményei. Feltételezi, hogy az érzelmileg labilis személyek negatív érzéseinek oka az, hogy túlérzékenységük miatt másképp tapasztalják meg a körülöttük lévő valóságot. A művészhez hasonlóan a túlérzékeny személy is a tudatalatti és a társadalom ösztönös mélységeit éli és tapasztalja meg “both speak and live from the subconscious and unconscious depths of their society” (May, 2007: 21). Tehát túlérzékeny természetük következményeként a művész és a túlérzékeny személy is ugyanazokat a mélyben meghúzódó jelentéseket, társadalmi ellentmondásokat és paradoxonokat érzékeli, de míg a művésznek lehetősége van mindezt kifejezni, addig az érzelmileg labilis, neurotikus személy csak szenved tőle (May, 2007). Tehát a neuroticizmus szoros kapcsolatban áll egy személy túlérzékenységével, azonban a valóságnak ez a túlérzékenységgel együttjáró eltérő észlelése és megtapasztalása nem zárja ki a túlérzékeny személy tapasztalásának hitelességét és igaz voltát.

Johnson (2003) a társadalom szerkezetét teszi felelőssé egy személy alacsony önértékeléséért, önbizalomhiányáért és kisebbrendűségi érzéséért. Azzal érvel, hogy minden fajta társadalom képvisel egy bizonyos fajta idealizmust, aminek a terjedését elősegíti, és ezt mint értékrendet a közösség által használt nyelven keresztül közvetíti, észrevehetetlenül befolyásolva a személyek gondolkodását, a szocializáció folyamatában formálva, kialakítva énképüket, mint konstrukciót. A szocializáció során egy adott közösség értékrendszere is észrevétlenül a részévé válik egy személy énképének, a személyiségének, mint konstrukciónak, létrehozva az individuum önmagával szemben felállított elvárásait és értékrendszerét, befolyásolva a személy gondolkodásmódját. Amikor egy személy az önmagával szemben támasztott irreális elvárásoknak képtelen megfelelni, csalódottságot, demoralizációt él át, kisebbrendűségi érzése alakul ki és túlérzékennyé válik. Az alacsony önértékelés és az ezzel együtt fellépő önbizalomhiány negatív érzelmeket generál, úgy mint depresszió, félelem, szorongás. Johnson (2003) feltételezi, hogy egy személy frusztrációját, demoralizációját, alacsony önértékelését, önbizalomhiányát és depresszióját idealizmusa, vagyis gondolkodásmódja okozza. Korzibsky (1958) szintén egyetért azzal, hogy egy személy önmagával szemben támasztott idealisztikus és irreális elvárásai félelmei, csalódottsága és reménytelenségérzése kialakulásához vezethetnek (Pula, 2000). Az ilyen személyek alapvető problémája az, hogy nem látják be, hogy a kudarc, bukás csak egy vélemény, és nem egy tőlük függetlenül létező dolog vagy igazság, tehát a kudarc érzését önmaguk hozták létre, azonban azt képesek is megváltoztatni. „A kudarcot akkor tapasztaljuk meg, amikor nagy a különbség aközött, amiről feltételezzük, hogy tudjuk, hogy hogyan végeznénk el, aközött amit elvárunk önmagunktól, hogy megcsináljunk valamit, és végül abban, ahogyan azt a dolgot elvégeztük. A kudarc az az érzés, amit akkor érzünk, amikor az elvárásaink meghaladják képességeinket és a realitást. Tehát amikor az elvárásaink és céljaink túlzottan irreálisak, akkor nagy valószínűséggel tapasztalunk meg egyfajta kudarcélményt, amely önmagunkról alkotott negatív véleményben és önmagunkkal való elégedetlenségben fejeződik ki." „It is the difference between what you suppose you have to do, what you demand of yourself, and what you actually do. It is what you feel when your expectations exceed your realizations. If your ideals or goals are too high, in the sense that they are too indistinct, or too highly valued, or unrealistic, then you are likely to experience a sense of failure. Eventually you are likely to suffer from an inferiority complex, a low opinion of yourself” (Johnson, 2003).

Hillman (2009) és Beck szerint is a gondolkodásunk és képzeletünk miatt érezzük magunkat sikertelennek, gyengének, kudarcraítéltnek, tehetetlennek, mivel olyan mentális konstrukciókat használunk véleményünk kialakításában, amelyek nemcsak önmagunkat mutatják teljesen negatívnak, hanem a világot is, amelyben élünk. Adler, Hillman (2009) és Beck szerint a legnagyobb problémánk az, amikor a a valóságot csakis a polaritás, „jó/rossz, győztes/vesztes, nő/férfi, szegény/gazdag“ szemszögéből tudjuk értelmezni, és képtelenek vagyunk új perspektívákat felfedezni. Hillman szerint ez a fajta gondolkodásmód ugyan segít kiküszöbölni azt, hogy gyengének és bizonytalannak érezzük magunkat, kizárva a bizonytalanság érzését, amit képtelenek vagyunk elviselni. Azonban ugyanakkor ezek az elvont ellentétpárok képtelenek reálisan visszatükrözni a valóságot, hiszen nincs olyan dolog ezen a világon, ami mindenki számára egyformán jó vagy rossz lenne. Hillman feltételezi, hogy ez a “fekete-fehér” gondolkodásmód a társadalomban fennálló hatalmi struktúrát tükrözi vissza, a győztes-vesztes, erős-gyenge ellentétpárokon alapuló társadalmi szerkezetet. Utalhat-e ez a struktúra egy “bullying culture”, egy kiközösítő kultúra meglétére, hivatkozással Nietzche filozófiájának alapgondolotára, miszerint a civilizáció egy olyan hatalmi rendszeren alapul, amely szükségszerűen kizárja a gyengéket? Íly módon kifejezhet-e ennek a hatalmi rendszernek a megléte egy alapvető, objektív igazságot, mivel gondolkodásunk, társadalmunk és emberi mivoltunk alapvető jellegzetességeit ellentétpárok fejezik ki, mint például a gyenge-erős, jó-rossz, szegény-gazdag, vagy pedig mindez csak értelmezés kérdése? Hillman szerint, ami gyengének tűnik, az mindig csak egy felsőbbrendűséget képviselő nézőpontból tűnik annak, amely magasabbrendű pozíció viszont nem létezik a valóságban, mivel hasonlóan Akhilleusz sarkához, Herkules ruhájához és Oidipusz lábához, minden embernek van sebezhető pontja (Hillman, 2009).

Abramson et al. (1989) szerint is az egyének gondolkodásmódja felelős az alacsony önbecsülésért és a rosszul alkalmazkodó viselkedési módokért (Sachs-Ericssona et al., 2010), ugyanis egy bizonyos fajta gondolkodásmód a negatív élethelyzeteket megváltoztathatatlannak, stabilnak tekinti, amely könnyen vezet eltúlzott önkritikához, mint például „értéktelen vagyok“ (Alloy et al., 2004; Seligman et al., 1979, in Sachs-Ericssona et al., 2010). Az ilyen típusú gondolkodásmód vezet hibás beállítódásokhoz, negatív önértékeléshez, alacsony önbecsüléshez, önbizalomhiányhoz (Beck, 1987). (Beck, 1983; Blatt, 1974, in Sachs-Ericssona et al., 2010).

Tehát az alacsony önértékelést, önbizalomhiányt, vagyis az önmagunkról kialakított negatív képet és a hozzákapcsolódó negatív érzelmeket talán lehetetlennek tűnhet megváltoztatni. Hiszen nemcsak a család, hanem a létünket meghatározó szűkebb társadalmi közösség, emberi kapcsolataink, gondolkodásunkra, értékrendszerünkre és érzelmi világunkra gyakorolt negatív hatását legyőzhetetlennek észlelhetjük, úgy érezvén, hogy a szocializációnk folyamatában talán el is veszítettük azt az énünk, amire a humanista pszichológia úgy tekint, mint a végtelen lehetőségek tárházára. Ez a vélemény és érzés azonban nem azt jelenti, hogy az emberből hiányzik a motiváció, a jóság és a tudás, amelyekkel talán mégis képes felülkerekedni nehézségein.

Én hiszem, hogy birtokában vagyunk a humanisztikus pszichológia által feltételezett nagyságnak, nemességnek, erkölcsi tisztaságnak, és szeretetnek, hiszen mi vagyunk Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét egyszerű kisemberei vagy Hemingway Santiago-ja, és még tovább hozhatnám a példákat az irodalomból. A választás azonban rajtunk áll, hogy elhisszük-e, hogy minden rossznak ellenére mi vagyunk önmagunk sorsának kovácsa, hiszen azáltal, hogy értelmezzük tapasztalatainkat és jelentést kapcsolunk hozzájuk adott számunkra a választás szabadsága (Feltham, 2000). Ez a szemlélet elutasítja az emberi lét determinisztikus meghatározottságát és hiszi, hogy az egyén képes szemléletmódját átformálni, megváltoztatva környezete internalizált, lekicsinylő véleményét. Mindez azonban csak önmagunk megismerése által lehetséges, amely önismeret segíthet tapasztalataink megértésében, újraértelmezésében és elfogadásában, amely elengedhetetlen feltétele mentális egészségünknek. A tapasztalataink egy új nézőpontból való értelmezése talán pozitív jelentést adhat élettörténetünknek, és lerázva a múlt béklyóját, életünk új értelmet nyerhet.

Az önbizalom, önértékelés fontossága a csoportban

Kierkegaard szerint "az összes evilági félelmünk és aggódásunk abból adódik, hogy nem akarjuk elfogadni magunkat annak, akik vagyunk, azután, hogy aggasztó személyiségjegyeket fedeztünk fel önmagunkban, összehasonlítván magunkat másokkal.”(saját fordítás) (in Krishek and Furtak, 2012).

Mint ahogyan arra Adler és humanisztikus pszichológusok, Maslow és Rogers rámutattak, alapvető, velünk született szükségletünk az, hogy biztonságban, szeretve és tisztelve érezzük magunkat mind a családunkban, mind a közösségben, ahol élünk. Adler szerint az, ami állandó aggodalommal tölt el bennünket, az attól való félelem, hogy az emberek vagy csoport, ahová tartozni szeretnénk, elutasítanak bennünket. Ha az alapvető szükségletünk, az, hogy tartozzunk valahová, nem teljesül, akkor sok nehézséggel találjuk szembe magunkat: szorongani kezdünk és Adler szerint az elutasítás kisebbrendűségi érzést idéz elő, amely valójában alacsony önértékelés, önbizalomhiány következménye és tanult tehetetlenségérzésben fejeződik ki. Amint a gyerekek közösségbe kerülvén összehasonlítják magukat kortársaikkal, különösen serdülőkorba érvén, egyre inkább aggódni, szorongani kezdenek kortársaik véleménye miatt, mivel természetes ösztönüktől hajtva, szeretnének megértve és elfogadva lenni. Hogy fenntartsák egészséges önértékelésüket és önbizalmukat, meg kell tanulniuk kezelni negatív érzéseiket, melyeket kortársaik elutasító kritikája idéz elő (Berk, 2003). Két problémemegoldó stratégia alkalmazása figyelhető meg: a probléma-központú megoldás során, úgy viszonyulnak a negatív kritikához, mint megváltoztatható körülményhez, tehát felismerve és szembenézve kortársaik véleményével megpróbálják megoldani a kialakult helyzetet. Ha ez nem működik, érzelmi-központú megoldást alkalmaznak, hogy felülkerekedjenek negatív érzéseiken (Kliewer et al., 1996; Lazarus and Lazarus, 1994, in Berk, 2003), amely csak akkor működik megfelelően, amikor a gyermek érzelmi önszabályozása személyiségfejlődése során optimálisan alakul. Ebben az esetben az egyén bátran szembe tud nézni a helyzettel és kortársaival, sikeresen megoldva a helyzetet.

Optimális személyiségfejlődésről olyan személy esetében beszélhetünk, akit dicsérnek, aki megelégedettséget és büszkeséget érez (Eysenk, 1998), önbizalommal teli és képes szabályozni negatív érzéseit (Saarni, 2000, in Berk, 2008). A dicséret azért fontos, mert elősegíti a pozitív önértékelés kialakulását, képessé téve a gyermeket arra, hogy hatékonyan kezelje környezete elutasító véleményét (Berk, 2008).

Azonban amikor egy személyt nem dicsérnek, sőt viselkedése és tulajdonságai miatt elmarasztalnak, ez nem csak egy csoport vagy egy másik ember negatív kritikáját jelenti, hanem ez az elutasítás a személyből önmagából is elégedetlenséget és önkritikát, szélsőséges esetben önutálatot vált ki (Eysenk, 1998). Rogers szerint ezt a szélsőségesen negatív véleményt a gyermek internalizálja, vagyis elkezd hinni környezete lekicsinylő véleményében. Ez a lekicsinylő vélemény negatív érzéseket: szorongást, bizonytalanságot és reménytelenségérzést generál. Az elutasított gyerekek vagy személyek viselkedése az őket elárasztó szociális szorongás, gátlásosság miatt a közösségben esetlenné, félszeggé és passzívvá válik, mivel társaik kritikájától tartva próbálják elkerülni a hibákat, melyek nevetségessé tehetik őket. Félelmük a többiektől és a nevetségessé válástól, meggátolja őket abban, hogy hatékonyan reagáljanak a csoport vagy egy személy elutasítására (Hogg and Waugham, 2005). A gyerekek (vagy személyek), akik nem szeretik önmagukat, negatív elvárásokkal vannak kortársaik felé is, mivel szoronganak a nevetségessé válás és a többiek támadása miatt, félve a kiközösítéstől, és még inkább elidegenednek a közösségtől. A kiközösített és visszahúzódó gyerekeknél és felnőtteknél nagy valószínűséggel kialakul egy tanult tehetetlenségérzés, amikor úgy érzik, hogy képtelenek befolyásolni a negatív környezeti hatásokat és emiatt még jobban utálják magukat, amely Erikson szerint a teljes személyiséget elárasztó, folytonos kisebbrendűségi érzéshez vezet és a személy áldozattá válásához. Ezek a gyerekek vagy felnőttek könnyű prédáivá vállnak a “bullies”-nak, az erőszakos és kiközösítő személyeknek és játékaiknak, és képtelenek megvédeni magukat (Berk, 2008). A kortársak ritkán segítenek ezeknek az “áldozatoknak”, sőt mi több, bátorítják az erőszakoskodókat és kiközösítőket, együttműködve velük (Salmivalli and Voeten, 2004, in Berk, 2008). Hogy jobban megérthessük ezt a pszichológiai folyamatot, idézzük fel Golding: A legyek ura vagy Musil: Törless iskolaévei című regényét. A krónikus “áldozatok” egyik meghatározó tulajdonsága a teljes passzívvá válás akkor, amikor aktív viselkedésre, fellépésre lenne szükség. Amikor megalázzák őket, behódolnak, általában sírnak, és önvédelmet kifejező testtartást vesznek fel (Boulton, 1999, in Berk, 2008). Az áldozatok túlzottan gátlásos gyerekek vagy személyek, akik feltehetőleg szorongó, ellenálló bizonytalan kötődésű kisgyermekek voltak. Ellenálló bizonytalan kötődés olyan kisgyermekkori kötődési forma, amely során az infant nem tapasztalja meg szülei feltétlen szeretetét és elfogadását, amit természetesen akarna és folytonosan keres is. Amikor anyjuk magára hagyja őket, rendszerint szomorúak és sírnak, és újra egyesülvén anyjukkal, vagy dühösek, vagy ellenállóan, visszahúzódóan viselkednek, néha meg is ütve vagy eltolván anyjukat, vigasztalhatatlanul sírnak (Ainsworth et al., 1978; Barnett and Vondra, 1999; Main and Solomon, 1990, in Berk, 2008).

A gyerekek és serdülők esetében a szorongás, alacsony önértékelés és önbizalomhiány kisebbrendűségi érzés nemcsak tanulmányi eredményükre van negatív hatással, hanem iskolalátogatásukra is (Bush and Ladd, 2001, in Berk, 2008). Adler szerint az alacsony önértékelés, a kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány megakadályozza a gyermeket vagy a felnőttet abban, hogy jelentőségteljes és hatékony emberi kapcsolatokat alakítson ki a többi emberrel, mivel a kisebbrendűségi érzés és alacsony önértékelés annak következménye, hogy egy személy vagy gyermek képtelen egy jelentőségteljes szerep betöltésére egy bizonyos közösségben (lehet az család is), társadalmi csoportban.

Belátható, hogy ez a mellőzés és kiközösítés kielégületlenül hagyja a személy nárcisztikus vágyait, azaz nem érzi magát fontosnak, vagy szeretve, elfogadva, ami elhibázott döntésekhez, cselekedetekhez, viselkedéshez vezethet, úgy mint delikvencia, uralkodni vágyás (felsőbbrendűségi érzés), vagy állandó megerősítés- és jóváhagyáskeresés (Oberst and Stewart, 2003).

A csoporton belüli sebezhetőségünk feltételezett indítéka, a nárcizmus

A nárcizmus túlzott önszeretetre, fontosságtudatra utal (Colman, 2003), és következménye a személyiségfejlődés során kialakult, akár pozitív vagy negatív irányú, egyoldalú önértékelés, azaz, amikor egy személy vagy teljesen jónak, tökéletesnek, vagy ellenkezőleg, túlzottan rossznak ítéli meg magát. Mindkét esetben a személy képtelen szeretni és elfogadni önmagát olyannak, amilyen, mind pozitív és negatív tulajdonságaival együtt, és az egyoldalú önértékelés belekényszeríti a tagadás vagy elfojtás csapdájába, folytonos szorongást generálva. Scheurich and Mullen (2003) szerint a lekicsinylő és kritizáló szülők (tanárok) az elsőrendű okozói a nárcizmusnak, és egy személy kisgyermekkori, anyjához való kötődéséről feltételezik, hogy az alapvetően befolyásolja felnőttkori kapcsolatainak és kötődéseinek kialakulását (Oberst and Stewart, 2003). Adler úgy vélte, hogy mivel a kisgyermek és gondozója közötti kapcsolat szimbiotikus, ami azt jelenti, hogy az infant csak gondozójával együtt képes létezni (Maniacci, 2007), így az anya-gyermek, mint elválaszthatatlan egység tud csak működni. Ebben a szimbiotikus kapcsolatban, amikor az anya, mint egy tükör egyaránt visszatükrözi gyermeke jó és rossz tulajdonságait, akkor a gyermek jó és rossz tulajdonságai integrálva beépülhetnek személyiségstruktúrájába, reálisan kialakítván a személyiségjegyeit (Winnicot, 1988, in Oberst and Stewart, 2003), ami az egészséges személyiségfejlődés alapját jelenti, mivel reális önértékelést eredményez. Azonban amikor ez a jó és rossz tulajdonságaink reális visszatükrözése nem történik meg, egy sarkított negatív vagy pozitív irányú önértékelés alakul ki, amely egyaránt romboló lehet, és sok nehézséget jelenthet egy személy életében, mivel íly módon egy személy nem képes önmagát a valóságnak megfelelően megtapasztalni. Kohut (1971) szerint a személy érzelmi kiegyensúlyozottságának és lelki harmóniájának a feltétele az, hogy minél kiegyensúlyozottabban, a valóságnak megfelelően tapasztaljuk meg önmagunk (Kohut, 1971, 1977, in Oberst and Stewart, 2003). Tehát olyannak lássuk magunkat, amilyennek a többi ember lát és tapasztal meg bennünket, ezért fontos, hogy megismerve önmagunkat, elfogadjuk gyengeségeinket és korlátainkat (Vakoch and Strupp, 2000, in Oberst and Stewart, 2003). Így belátható, hogy amikor képtelenek vagyunk önmagunkat reálisan megtapasztalni, tehát jó és rossz tulajdonságainkat egyaránt elfogadni, sebezhetőség, félelem, szorongás, tehát érzelmi labilitás jellemez bennünket.

A nárcizmus két formája ismert: a nyílt vagy kompenzáló és a rejtett nárcizmus (Mosak and Maniacci, 1999). A nyílt nárcizmus a nárcizmus klasszikus modellje, melyet a társas kapcsolatokban a személy grandiózus viselkedése jellemez (Wink, 1991), azaz egyfajta túlkompenzálás, hogy elrejtse a mélyen elfojtott kisebbrendűségi érzését, amit “tökéletlensége” miatt érez. A személy, hogy tökéletesnek mutassa magát, tagadja negatív tulajdonságait (Mosak and Maniacci, 1999). Azonban állandósult szorongást tapasztal meg, amiatt aggódva, hogy a többiek netalán felismerik negatív tulajdonságait, mivel tudatában van “gyengeségeinek”. Hogy palástolja szorongását és félelmeit, úgy tesz, mint aki tökéletes, “superior”, fölötte állván minden gyengeségnek, folyamatosan próbálva igazolni ezt a többieknek. A fennsőbbrendűség érzése kulcsfontosságú tényező viselkedésének koordinálásában, mivel rejtetten, a mélyben önbizalomhiánytól szenved, ami kényszeresen törekvővé és törtetővé teszi, azért, hogy kompenzálja az elszenvedett sérelmeit (Maniacci, 2007). A nyíltan nárcisztikus személy folyamatosan jelenlevő, magasan pozitív önértékeléssel rendelkezik és ennek eredményeképpen arrogáns, túlzottan öntudatos, rámenős, önző, öntelt (Kernis et al., 1989); mivel különlegesnek és a többiek felett állónak érzi magát (Rhodewalt, 1998).

A nárcizmus másik típusa a rejtett nárcizmus. A rejtetten nárcisztikus személy hiperérzékeny és ebből adódóan könnyen sebezhető, azonban feltehetőleg szintén jellemezhető grandiózus vágyakkal és gondolkodásmóddal, még akkor is, ha ez a nagyratörés nem manifesztálódik viselkedésében (Wink, 1991). Míg a nyíltan nárcisztikus személy állandóan jelenlevő magasan pozitív önértékeléssel rendelkezik, ezzel szemben a rejtetten nárcisztikus személy tipikusan alacsony önértékeléssel, önbizalomhiánnyal, kisebbrendűségi érzéssel jellemezhető (Watson et al., 1992).

Emberi kapcsolataink hatására válunk azzá a személlyé, akik vagyunk, mivel életünk alapvetően és szükségszerűen egymásba fonódik és emberi kapcsolatok által meghatározott. Az emberi kapcsolataink döntően befolyásolják önértékelésünket, formálják személyiségünket, a nyelven, mint társadalmilag kialakított közegen keresztül. A nyelv használata alapvetően befolyásolja gondolkodásunk, beszédünk és ennélfogva önértékelésünket (Mearns and Cooper, 2009). Ebből következően énképünk, önértékelésünk ugyanúgy mint a nyelv, konstrukció, amely egy egyedi, szociálisan meghatározott nyelvi közeg eredménye. Mivel kapcsolataink által meghatározhatóak vagyunk, emiatt állandó változásban is, ugyanis potenciálisan lehetőségünk van mindig újabb és újabb emberi kapcsolatok kialakítására. Folytonosan együttműködve embertársainkkal életünk során emberi kapcsolataink sorozata befolyásolja személyiségünket, önértékelésünket (Mearns and Cooper, 2009).

Hogyan segíthet a humanisztikus pszichológia?

Képes az ember felülkerekedni gyengeségein és hátrányain, kibontakoztatni a benne rejlő potenciált, mint ahogyan azt Maslow és Rogers emberről alkotott elmélete feltételezi, vagy pedig a genetika és környezetünk által meghatározottak vagyunk?

Úgy gondolom, egy személy képes lehet megváltoztatni önmagáról alkotott véleményét a rogers-i személyközpontú terápia révén, mivel a terapeuta elfogadása és türelme elősegítheti az egyén gondolkodásmódjában ezt a fajta szemléletmódváltást. Hiszem, hogy olyan, mint végleges személyiségszerkezet nem létezik, hiszen az ember nemcsak tapasztalatai révén változik, hanem a valóság részeként is, és mivel ez a valóság, amiben élünk, állandó változásban van, természetesen visszahatva az emberre, formálja annak szemléletmódját is. Tehát az emberi lét alapvető jellemzője, hogy az ember a tudatán keresztül állandóan megtapasztalja önmagát és azt a valóságot, amiben létezik, és tapasztalásait folytonosan értelmezi és jelentéssel ruházza fel. Ily módon önmagunk és a valóság észlelése nagyon szubjektív lehet, mivel a tudatunk, amelyen keresztül megtapasztaljuk önmagunkat vagy a körülöttünk lévő világot, énképünk, önértékelésünk, múltbeli tapasztalataink, érzelmeink vagy hangulatunk által meghatározott (Spinelli, 1999). Mivel tapasztalásunk a tudatunkon keresztül történik, így az objektív valóság és igazság léte megkérdőjelezhető. Tehát a viselkedés, érzelmek, észlelés nem objektív, kézzel fogható fizikai okokból erednek, hanem tudatunk termékei, tehát inkább véleményt fejeznek ki, mint objektív igazságot. Mint ahogyan a kudarc egy véleményen alapul, ugyanígy az alacsony önértékelés és önbizalomhiány is. A terápia célja, hogy ezzel az új látásmóddal a személy kilépjen beszűkült szubjektív világának korlátai közül, felismerve a benne rejlő szokatlan és új lehetőségeket. A humanista teoretikusok, Rogers, Perls és Victor Frankl meg vannak győződve az ember határtalan képességeiről és a benne rejlő motivációról, jóságról és tudásról, amelyek segítik felülkerekedni nehézségein. Hiszik, hogy az ember önmaga sorsának kovácsa, hiszen azáltal, hogy értelmezi tapasztalatait és jelentést kapcsol hozzájuk, az egyén képes változtatni szemléletmódján, így adott számára a választás szabadsága (Feltham, 2000), elutasítva az emberi lét determinisztikus meghatározottságát.

Úgy gondolom, hogy az élet többről szól, mint sikeresnek lenni, és én (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek) azokkal a gyermekekkel és felnőttekkel vagyok, akik boldogtalanok, szomorúak, akiknek problémáik vannak. Habár a családunkat nem mi választhatjuk meg, de hiszem, hogy addig, amíg élünk, mindig lehetőségünk van a változásra. Megértem és belátom, hogy problémáink akkor adódnak, amikor nem tartozunk egy közösséghez és nem vagyunk aktív tagjai a társadalomnak, amikor nem fogadjuk el ömagunkat, amikor kallódunk, és azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. De én hiszem, hogy az életünk bármikor megváltoztatható, csak meg kell találnunk azt a személyt, vagy közösséget, aki vagy akik segítenek bennünket ebben, önbizalmat adva, átformálva negatív önértékelésünket, felfedeztetve velünk született rejtett képességeinket. Én bízom a gyerekekben és a felnőttekben, hiszem, hogy képesek megbírkózni problémáikkal, mert a titok a szemléletváltásban rejlik, és abban a képességünkben, hogy megkérdőjelezzünk mindenféle teóriát, amely kategorizál, magyaráz, általános igazságokat kijelentve megfoszt bennünket a változás és választás szabadságától. Popper (1963) szerint, nem létezik olyan “emberi magatartás, amit ne lehetne értelmezni egy bármilyen meglévő elmélettel” (Valentine, 2005: 93) (saját fordítás). Ebben az estben beszélhetünk-e egy általánosan elfogadott, egyetlen, objektív igazságról?

Amikor megtapasztaljuk az elutasítást, amikor az alapvető szükségletünk, hogy tartozzunk valahová, nem teljesül, akkor negatív érzelmeket, túlérzékenységet, alacsony önértékelést, önbizalomhiányt és tehetetlenségérzést élünk meg, és értéktelennek ítéljük meg önmagunkat. De valóban értéktelenek ezek a személyek? Mit jelent erősnek és gyengének lenni? Létezik-e objektív igazság vagy pedig minden csak egyéni nézőpont, értelmezés, szubjektív vélemény? Tarkovszkij, orosz filmrendező Stalker (1979) című filmjében a "gyengeség, érzékenység" az ember pozitív tulajdonsága, attribútuma: "a gyengeség az nagyszerű dolog, és a erő az semmi. Amikor az ember éppen hogy csak megszületik, gyenge és formálható. Amikor meghal, kemény és érzéketlen. Amikor egy fa növekszik, gyenge és hajlékony. De amikor száraz és kemény, a fa meghal. Az erő és a keménység a halál kísérői. A hajlékonyság és gyengeség az élet, a létezés kifejeződése. Mert ami megkeményedik, az sohasem fog nyerni ". (Sztarkovszkij: Stalker) (saját fordítás).